Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.dreyelands.com
myspace.com/dreyelands

Na, most vagyok bajban. Hogy legyek úgy elfogulatlan ítésze egy bandának, hogy három számos bemutatkozó EP-jük (itt) alapján kb. két éve folyamatosan dicsérem őket, megragadva minden alkalmat, hogy az elkötelezett olvasóközönség figyelmét fölhívjam rájuk? A Wendigo lemezbemutató koncertje előtt nyújtott élő teljesítményben sem találtam kifogásolnivalót, így mindössze a kicsit erőtlen gitár sound-ba tudtam belekötni (beszámoló itt). De hol van az megírva, hogy a kritikusnak mindig akadékoskodnia, fanyalognia kell? Mint minden egészséges, kiegyensúlyozott lelkiállapotú ember, én is szeretek lelkesedni, és az külön ajándék, hogy ezúttal széles jókedvem oka egy magyar megjelenés.

Mert - hogy a feszültség folyamatos fokozásának dramaturgiáját mindjárt az elején leromboljam - a Dreyelands debütáló albuma megérdemel jónéhány erőteljes vállveregetést. Nem volt rövid és egyszerű az út, mely végül elvezetett a lemez nemzetközileg is jegyzett kiadónál való megjelenéséig, s még így sem mentes ez a történet a további bonyodalmaktól, hiszen a magyarországi terjesztés egyelőre megoldatlan.

Már a Dürer kerti ízelítővel kapcsolatban is megjegyeztem, hogy a kislemezes, slágergyanús "Can't Hide Away"-hez képest mennyivel súlyosabb, komorabb hangulat jellemzi a teljes, tematikájában is összefüggő anyagot. Hellyel-közzel ugyan domborítanak egyet a csapatra olykor jellemző AOR-os dallamok, zenei megoldások, egészében véve a "Rooms Of Revelation" mégis egy nehezen megközelíthető, összetett progresszív metál lemez lett, amit nem fognak a közterület-fenntartó vállalat alkalmazottjai fütyülni az utcán, és nem fognak agyonjátszani még a rock és metál zenével baráti viszonyt ápoló médiumok sem.

Akármennyi munka, energia, pénz és idő lett belefektetve ebbe az albumba, az egyszerű, húzós riffekhez, vagy a szellős, direkt dalszerkezetekhez szokott közönség nem fogja kapkodni, mert lényegileg rétegzene az, amit a Dreyelands egyébként nagyon komoly színvonalon játszik. Ezt illusztrálja az a Wendigo koncert közönségét képező (feltehetően egyébként nem Hammerfall-hoz szokott) két fiatalember között elhangzott párbeszéd, amelynek véletlenül voltam fültanúja: "Te, milyen zene ez a Dreyelands? – Úgy tom, valami elvont progresszív variálás." Persze – szerencsére – ennek a stílusnak is megvan a maga közönsége, ráadásul a fanatikusabb fajtából való. Remélem, hogy a Lion Music-on keresztül az album világszerte megkapja majd azt a promóciót, amit megérdemel.

A lemezt hangzás tekintetében is simán oda lehet tenni a többnyire skandináv eredetű stílus-azonos bandák kiadványai mellé, s ez nem kis mértékben Hidasi Barnabás érdeme, aki – csakúgy, mint a Wendigo új albuma esetében – a keverést és a maszterelést végezte. A lemezen még Kas Zoli billentyűzik, aki azóta már nem tagja az együttesnek; koncerteken az Age Of Nemesis-ből ismert Nagy Györgyre bízták (bízzák) a helyettesítést. Nem tudom, hogy mi volt e változás oka (ez majd remélhetőleg egy interjú tárgyát fogja képezni). Mindenesetre remélem, hogy a jövőben a billentyűtémák egy kicsit izgalmasabbak, hangsúlyosabbak lesznek, és a nyolcvanas éveket idéző hangszínek sem fognak dominálni.

Végül nem mulaszthatom el, hogy néhány elismerő szót szóljak Nikola Mijic-ről, akit az általam olvasott kritikák – furcsa módon – mindenkihez hasonlítottak már, David Coverdale-től Tony Martin-ig, csak éppen Mats Levén-hez nem, pedig a "rokonság" még egy nagyothalló számára is nyilvánvaló. Nikola igazi kincs, akit a hazai sajnálatosan gyönge mezőnyben nagyon meg kell becsülni.

Visszatérve bevezető soraimhoz, nehéz elfogulatlanul írnom a "Room Of Revelation"-ről, de mindenkit megnyugtathatok, hogy elfogultságomat nem anyagi érdekeltség vagy baráti kötődések motiválják, hanem kizárólag az, amit a hangszóróból kihallok. Az pedig személyes érintettség nélkül is tetszik, maximum azon kattogok, hogy a kb. 50 perces játékidő túl rövidnek tűnik. Belefért volna még egy-két fogósabb, lendületesebb, "Can't Hide Away" típusú nóta.

Tartuffe