Kiadó:
Marquee/Avalon

Honlap:
facebook.com/maestrick

Gyermekkorom kedvenc mondókája jutott eszembe: "Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike mind megette. Kerekecske-dombocska, itt szalad a nyulacska!" Igen, elmentem vadászni a világháló sűrű, rejtelmekkel, meglepetésekkel teli erdejébe, majd megláttam, meglőttem, hazavittem, megsütöttem, és végül úgy fölfaltam, mint a sicc! Hogy mit? Hát a Maestrick néven futkosó brazil progger nyulacska új albumát. Ez a nyulacska bizony nem nyálacska, viszont érdekes ötvözetét képezi a "Majesty", azaz fenség, magasztosság szónak (talán nem véletlen, hogy annak idején a Dream Theater éppen ezen a néven kezdte karrierjét), illetve a még magyarul is fölismerhető trükk (cseles mutatvány, fortély) kifejezésnek.

A kiváló vendéggitárossal (Adair Daufembach) kiegészülő brazil trió tényleg icike-picike, de tökéletesen illik rá mind a fenséges, mind a trükkös szó. Szerintem még hazájukban sem ismerik igazán őket, de mi (régi, szenvedélyes vadászok) már a 2012-es debüt albumukat is "befogtuk" annak idején. Akkor még egy számomra ismeretlen kiadónál jelentek meg, de beszédes tény, hogy azóta fölfigyelt rájuk a sokkal komolyabb hátteret, promóciót jelentő japán Marquee/Avalon. A japánok gyakorlatilag mindenevők, de azt is tudjuk, hogy kiváltképp kedvelik a stílusok között bátran csapongó, grandiózus és összetett progresszív metál muzsikát.

A Maestrick zenéje ellenáll minden kategorizálási kísérletnek, egy kicsit kiszámíthatatlan, örvénylő kavalkádja a Dream Theater, a Queen, és – sajnos ez nem sokat fog mondani az átlag olvasónak – a kicsit cirkuszi, musical-es hajlamú art/prog-rock formációnak, a svéd A.C.T-nek. Ezeket a fiatal muzsikusokat elképesztő hangszeres kompetencia és nem hétköznapi dalszerzői képességek jellemzik. Képtelenség kiszámítani, hogy mi következik; bármikor előkapnak a varázskalapból egy nyulacskát: szimfonikus betét, klasszikus kórusmű, veretes power riffelés, szalonzene, törzsi ritmus, jöhet bármi!

Nem mondom, a 80 perces albumhoz – éppen a kiszámíthatatlanság, a kápráztató sokszínűség okán – kell egy kis türelem, de megéri. Talán nem is egyben érdemes meghallgatni; jobban jár az, aki aktuális hangulatának megfelelően mazsolázgat belőle – nekem momentán a nyíltan keresztény üzenetű, gospel kórussal színesített "Across The River", a "dzsungel-meets-portugál népzene-meets-europower" képlet szerint elegyített "Penitencia" és a lemezt záró 11 perces nagyepika (Transition) a kedvenceim.

Az albumhoz ugyan semmi köze, de veszett jó az együttes énekes-billentyűsének, Fabio Caldeirának "Nothing Else Matters" földolgozása. Azért ezt ágyazom be ide, mert az új albumról sajnos semmit sem találtam "nyilvános felületen".

Tartuffe