Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.lizzyborden.com

"Lizzie Borden fejszét fogott,
négybe vágta anyját legott.
Lendült kezében a balta,
az apját is feldarabolta."

Így szól a népszerű amerikai gyermekmondóka, és aki ebből valami véres black vagy death hordára következtet, az igencsak megcsúszhat (természetesen a vérben), mert fent (művész)nevezett úriembertől – aki a neve ellenére férfi – oly távol állnak a megnevezett stílusok, mint Puzsér Róberttől a csendes és visszafogott véleményformálás.

Lizzy elég régi baltás a szakmában, több mint 30 éves pályafutása alkalmából sikerült kivívnia magának egy amolyan underground státuszt, az már az ő személyes pechje, hogy  a legtöbben a Guns N' Roses tehetségére és sikerük lehetőségeire tett pejoratív – és természetesen orbitális hülyeségbe torkolló – megjegyzései által emlékeznek. Pedig nem így kellene ennek lenni, hiszen az énekes – és gitáros testvére – az amerikai dallamos metal egy olyan ritka képviselője, aki nem elsősorban a Sunset Strip blues-alapú csapatai közé tartozik: zenéjében az amerikai glam és power (igen, így, együtt) mellett az európai (brit, német) hatás ugyanúgy felfedezhető, amit hősünk sajátos, kissé hisztérikus énekstílusával és a zenébe beszivárgó színpadi megoldásokkal képes egyedivé faragni.

A 10 évvel ezelőtt utoljára kiadott album, az "Appointment With Dead" a csapat elhunyt gitárosának emlékére készült, az apropóhoz méltóan egy kissé borongósabb, hideglelősebb hangulattal, ám jelen lemezen a gyásznak már nyoma sincs: igazi, vérbeli, a tradícióknak megfelelő Lizzy előadás született, ahol a főszereplő csak úgy tocsog a számára kedves, és korábban a csúcsra járatott muzikális klisékben. Nem túl agyas zene ez, a siker kulcsa mindenekelőtt a dallamok ragadósságában és a jól elkapott hangulati mixben és maxban rejtőzik – ebben pedig semmi hiba. A két Borden tesó persze nem bíz semmit a véletlenre, a dalok annyira ösztönszerűek, mint amennyire az egész alkotás komolyan vehető – akár egy forró nyáron legurított fröccs, ami az adott pillanatban nagyon jól esik, de fél óra múlva már nem emlékszel rá. Talán ez is a "My Midnight Things" legnagyobb baja: a kissé erőltetett spontaneitás és az egész hóbelebancban rejlő színpadias (modoros) attitűd kissé megkavarhatja a hallgatót, annak ellenére, hogy a szórakoztatási faktor – ha nem is hosszú távon – de eléri a kívánt mértéket és szívre tett kézzel kell elismerni a mixtúra unikális voltát. Lizzy bátran vállalja a rá jellemző fordulatokat, és van annyira tehetséges, hogy az ismerős megoldások mégse legyenek unalmasak, vagy pótszer-jellegűek – természetesen az egész annyira félelmetes  és egyben mulatságos, mint egy Tim Burton film, vagy Alice Cooper, esetleg a korai WASP horror show-i.

Aki tehát már ki volt éhezve a régen hallott, jellegzetes hangra és az összetevőinél fogva egyedi, ám roppant hatásos dallamokra, az most sem csalódhat, kár, hogy az összképet a lemez végére helyezett gyengébb, tipikusan töltelék dalok kissé alvadttá varázsolják. Pedig úgy szerettem volna végig folyékony fémben, izé, vérben tocsogni!

Garael