Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.kissin-dynamite.de

Még hogy a metal haldoklik? Már ahonnan nézzük, hiszen ha arénákat megtöltő együttesekből ugyan egyre kevesebb is lesz, azért veretes, a legszebb nyolcvanas időket idéző, aréna rockot játszó fiatal utódok még igenis, hogy köztünk járnak. Itt van példaként ez a Kissin' Dynamite nevű csapat, akik a jelenleg virágkorát élő heavy rock szigorúbb német-skandináv vonalának mesterei – lennének, ha nem kellene a szigorú jelzőt zárójelbe rakni. Mert igaz, hogy a hangzás és a riffelés a jelent idézi, ám a dallamok olyan optimizmussal és jókedvvel szóródnak szerte a világba, hogy az ember hajlamos elfeledkezni a mázsás riffek ide-oda gördítgetéséről. Naná, hiszen ha Bon Jovi 1992-es megvilágosodása UTÁN – miszerint a rock halott –, ilyen lemezt adott volna ki, most nem sopánkodna a Jovi birodalom apraja-nagyja a király country törekvéseibe oltott zenei hanyatlása (?) miatt.

Mert a Kissin' Dynamite derűvel kiáltja a világba öröklési szándékát – no, nem a mainstream kincsestár kulcsának felfedezését, mert az valóban elveszett a zeneipar megváltozása miatt –, hanem a jellegzetes Bon Jovis, aréna-rockos, sziruposan dallamos zászlóvivő vezér szerepének átvételét. Oké, tudom, némileg sántít a dolog, mert a németek bármennyire is igyekeznek, AZ a világ elmúlt, és az általuk játszott zene a metal-színtéren belül is csak egy szűk réteget fog megszólítani – pedig mennyire alkalmas lenne az amerikai jellegű se színe-se bűze rockot felváltani a rádiókban – , de biztos vagyok benne, hogy a törekvést értékelni és érzékelni fogják azok a múltba révedő, tapasztalt zenehallgatók, akiknek még most is könnybe lábad a szemük, ha meghallják a "Livin' On a Prayer"-t. (És ehhez még egy Desmond Child sem kell a fiúknak, ezt kapd ki!)

Csókos dinamiték pedig nem lacafacáznak, már kezdésnek berobbantják a Jovi-bombát, hiszen az "I've Got The Fire"-rel a nyolcvanas években stadionokat lehetett volna megtölteni, az MTV pedig biztos rittyentett volna egy, szupermodellekkel, lassított áttűnésekkel, motorokkal és fazonra igazított, tupírozott hajú szépfiúkkal teli klipet, sejtelmes, – Tony Scott-ra jellemző – szűrt színű képpel.

A fiúk érzik, mitől döglik a légy, illetve az unalom, és dicséretre méltóan kitanulták a mester minden manírját. No, oké, náluk nincsen egy Richie Sambora, de a gitármunka a modernebb felfogásból eredően már nem is annyira a klasszikus szólókra épül, és ha képes vagy elsiklani a kissé szögletes alapok felett, akkor biztos, hogy telibe találnak az édes-mézes, kórussal megtámogatott, nyolcvanas években tocsogó dallamok.

Nem is szaporítom a szót, mert az anyag a magáért beszél. Azok, akik egy lemezen négy-öt, abszolút kislemezre érett dalt – tudom, ez is a nyolcvanas évek – képesek összehozni, köztük az egyik kedvencemet, a "Placebo"-t, és akik olyan humorral robbantanak fricskát a Rammstein orra alá, mint ahogy azt  a "Breaking The Silence"-szel teszik, azok minden dicséretet megérdemelnek. Ha pedig az aréna rock halott, akkor a gyászmisén ez a lemez szóljon!

Garael