Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
facebook.com/SchubertInRock

Nem, ez nem Falco popba öltött Amadeusának analógiájára gyártott rock-förmedvény, hanem egy osztrák gitáros nosztalgikus-retro projektje, ami lehet, hogy nem jövőbenéző, de hogy a múltat tökéletesen megjeleníti, arra a pennámat teszem.

A projekt megalakulásának körülményeire most nem térnék ki, azt tökéletes részletességgel foglalta össze CsiGabiGa kolléga a legutóbbi lemez kritikájában – a körülményekben pedig pusztán annyi a változás, hogy az énekesek egy újabb hadával sikerült rögzíteni a lemezt – mindenki, vagyis legalább az én megelégedésemre: Marc Storace (Krokus), Don Airey (Deep Purple), Jennifer Batten (Michael Jackson, Jeff Beck), Carl Sentance (Nazareth), Jeff Scott Soto (Sons Of Apollo, Journey Trans-Siberian Orchestra), Doogie White (Rainbow, Michael Schenker), Michael Vescera (Yngwie Malmsteen, Loudness), Dan McCafferty (Nazareth) és egy rég elfeledett ismerős, a regionális haver, Ewald "Leveletkaptamlife" Pfleger (Opus).

A meghívottak névsora tehát impozáns, és jelzi az osztrák klasszikus hard rock erejét – kíváncsi lennék, hogy mondjuk Schuster Lórinak sikerülne-e egy legalább megközelítő kvalitású nemzetközi brigádot felsorakoztatni, ami a vasfüggönyön innenről persze lehetetlen lett volna – de ezt hagyjuk most az elengedésre szoruló elmélkedések ködébe veszni; az is lehet, hogy Schubert barátunk egyedül képviseli a sógorok említésre szoruló releváns zenészeit, de azt kiváltképp impozáns módon.

Térjünk hát rá a zenei anyagra, ami kissé különbözik a debüt Schenker/Rainbow-hatású összképétől: a jelenlegi anyag sikeresen mozdul el a Uriah Heep-féle dallamok megtartása mellett a Led Zeppelin és a korai Ted Nugent pszichedelikusabb, örvénylőbb világába, ami lassú témakibontásaival avíttnak tűnhet a mai rohanó, gyorsfogyasztó korban, de könyörgöm, ne a divat diktálja az esztétikát!

Mert ha van egy kis türelmed, és hajlandó vagy kétszer-háromszor átpörgetni a lemezt, odafigyelve az apró részletekre, és nem türelmetlenkedve várva a katarzist, akkor egy olyan csemege-gyűjteménnyel találkozhatsz, ami képes az "ősrock" színe-javát felszolgálni. Van itt hát minden, ami a színteret a hetvenes években jellemezte, de elsősorban az epikusabb vonalról: ez bizony itt nem a gyorsan elrángatott tuc-tuc gitárszólók ideje, amiket a mai bandák legszívesebben el is hagynának, mert kell a hely a modernebb felfogásnak – nem, mert itt minden apró gitárhangnak megtervezett és fontos szerepe van. Az anyag ennek ellenére sem hat kiszámítottnak, és bőséggel ontja ránk a jammelések kreativitást teremtő, vagy feltételező hangulatát. Ahogy a záró, monumentális, Dio-fémjelezte, Black Sabbathban tocsogó "My Name Is Judas"-ban folkos tempót váltanak, attól könnybe lábad a hard rock szeretők szeme, de a kavargó-örvénylő "It's Our World" refrénje is azonnali slágerlistás szereplést kíván, már ha egy nyolc percen felüli OPUS alkalmas lenne erre.

Biztos vagyok benne, hogy a remekül kimunkált orgona-gitárpárbeszédek, a precízen építkező, örvénylő, többrétegű szólók, a fülbe égő dallamok és hát a prezentáció olyanokat is meg tudna szólítani, akik nem is ismerik mai kedvenceik hatásainak életművét – mivel az említett elemek olyan komponensei bármilyen fajta rockzenének, amiket ignorálni lehet, csak hát nem érdemes, mert akkor éppen a lényegét veszik el az egész dolognak. (Éppen ezért tartom némiképp depriváltnak a modernség oltárán gyakran minden játékosságot feláldozó mai metal mainstream részét.)

De ha nincs is helye azoknak az értékeknek, amiket jelen album képvisel, mi akkor is értjük és ismerjük a titkot – és most kacsintsunk egymásra! – azon pedig ne bánkódjunk, ha tudjuk, szűk körnek vagyunk a részesei. Talán, ismétlem, talán, a divat ciklikusságának megfelelően pár év múlva a zenében is részesei leszünk egy olyan paradigma-váltásnak, ami helyére teszi a mi kis titkos dolgainkat, és nem csak egy nosztalgiahullám rövidke, underground idejéig és erejéig.

Garael