Kiadó:
Fontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Nehéz az epigonok élete. Hiába építenek remekműveket, a felhúzott falak alatti alapot csak nem ők csákányolták ki a fémből – olyan hátrány ez, amit egy élet klasszis munkájával sem lehet feledtetni. Érdekes, figyelemre méltó jelenség az utódok handicapje, aminek minden bizonnyal megvannak a maga rejtélyes – és talán nem rejtélyes – pszichológiai gyökerei, és aminek eredménye némiképp igazságtalanul csattan az utódon, még akkor is, ha rendelkezik ugyanazzal a szikrával, mint az alapító példakép.

Itt van rögtön a Primal Fear, akik tulajdonképpen már öt vagy hat album óta szállítják ugyanazt a minőséget, amit a Judas legutóbbi albuma: míg azonban a "Firepower"-től egységesen ejakulált a kritikai jónép, addig a német – vagy ténylegesen nemzetközi – brigád megmaradt amolyan underground bástyának, akik Zatopek módjára – tudjátok, óramű pontossággal – képesek a kimagasló eredményt szállítani, ami persze nem csoda. Ha számba vesszük az együttes tagjait, már csak Alessandro Del Vecchio hiányzik ahhoz, hogy a Frontiers által mesterségesen összeboronált szuperválogatottat kiáltsunk – csak hát amíg ezeknek a produkciójának a rutinszagú egykedvűség, addig a Primal Fearnek egy kötelék-kiképzést maga után hagyó páncélos gárdaezred összekovácsoltsága ad alapot.

Talán ez is az egyik magyarázata a megítélésnek: úgy érzem, az együttes a korábbiakban olyan magasra tette a mércét, amit már sokadik kísérletre sem tudott megugrani, bár az, hogy többedszerre is sikerült a színvonalat prezentálni, már önmagában is többet jelent, mint egyszerű helyben topogást. Ennek ellenére úgy érzem, megakadt a lemezjátszón a tű, és hiába nem találok tulajdonképpeni hibát jelen albumon, már nem tudom olyan lelkesedéssel fogadni, mint hárommal ezelőtti társát. Talán ravasz módra taktikázni kellene a csapatnak, belökve most már egy érezhetően gyengébb albumot, hogy aztán a következővel újból megmutathassák, hol laklik a Metal God – de hát egy nyílt színi adok-kapokhoz szokott brigádtól, úgy gondolom, távol áll az ilyesfajta taktikázás.

Az "Apocalypse" tehát hozza, amit az utóbbi pár év is hozott, a maga módján tökéletes esszenciáját a heavy metalnak, kitűnő énekessel, még kitűnőbb zenészekkel és azzal a standard hangzással, amivel egy egész Rambo-sorozatot meghaladó tesztoszteron mennyiséget képesek kilőni a hangfalakból (és amiből a zenekari képek tanulsága szerint bőven kap a tekintélyes izmokkal rendelkező Scheepers is.)

Nem is mennék végig egyenként a szerzeményeken, használva az elkoptatott, leíró-dicsérő frázisokat, aki tisztában van az eddigi életművel, az tisztában van jelen album erényeivel is. Izgalom tehát nincs – ebben a magasságban ezt már szerintem csak stílusmódosítással lehetne előteremteni, ez a fajta játék azonban nem illik abba a tradicionális világba, amit a Primal Fear képvisel, és ez azt is jelenheti, hogy a csapat elérte a műfaj határait, olyan falakat döngetve, amiket nem akar átszakítani.

Marad hát a megszokott perfekcionizmus, a komfortzóna elhagyási hajlandóságának apró, de nem számottevő jeleivel és a stílust szerető hallgató tökéletes kiszolgálásával. Aki azonban ennél többre vágyik, ne itt keresgessen, mert a "kimaxolás" megtörtént – és a jelek szerint most nem a mestertől, hanem az azzá váló tanítványtól.

Garael