Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.themagpiesalute.com
facebook.com/TheMagpieSalute

Egy kis visszatekintés sohasem árt. Ezen az oldalon egyetlen lemezükről sem írtunk, de (ahhoz, hogy képbe helyezzük magunkat a The Magpie Salute-ot illetően) érdemes fölidézni a The Black Crows (a fene megeszi ezeket a névelős együttes neveket!) karrierjét. Sose felejtem el, hogy mennyire tajtékzott Túrisas még 1992 környékén, amikor a "The Southern Harmony and Musical Companion" (1992) című The Black Crows album megaslágere, a "Remedy" óránként kétszer lement az MTV-n (igen, kérem, akkor még nem a tizenévesek erkölcsi megrontása és lebutítása volt a fő profiljuk). Akkoriban Túrisas cimbora még sokkal kevésbé volt zeneileg "toleráns", és mivel a Led Zeppelin sem jelentett még neki túl sokat (az nála fölnőttkori szerelem), ez a koszos, hippi muzsika is folyton kiborította. Én már akkor is azt mondtam, hogy százszor inkább ez a '70-es éveket idéző, kicsit southern-ös rock, mint a "trutyi" (értsd: grunge). Ráadásul mai füllel is azt gondolom, hogy a "Remedy" brutálisan zseniális dal. Az már csak érdekes adalék, hogy szerintem az Európában kevésbé ismert "Shake Your Money Maker" című debütáció a legjobb anyaguk.

Szóval a The Black Crowst alapító testvérek: Chris Robinson (énekes) és Rich Robinson (gitáros) nem éppen a legjobb testvérek, legalábbis ami a közös munkát illeti. Hullámzó karrierjüket gyakorlatilag végigveszekedték, alkohol- és drogindukált verekedésekkel, vitatkozásokkal töltötték. Több próbálkozás után végül föladták: Chris sokadik szólóalbumát adja ki, Rich pedig (aki a formáció primér dalszerzője volt) egy rossz csillagzat alatt született próbálkozás után Hookah Brown nevű bandájával, 2016 októberében megalapította a The Magpie Salute-ot. Utóbbit Rich gyakorlatilag egykori The Black Crows zenészekkel töltötte föl, illetve a Hookah Brown brit énekesét, John Hoggot (Moke) állította a mikrofon mögé. Hogg hangja és stílusa tökéletesen alkalmas arra, hogy vele régi The Black Crows dalokat is játszanak, de letisztultabb és kevésbé ráspolyos orgánuma miatt új távlatok is megnyílhatnak előttük.

A The Magpie Salute tehát (már összetétele miatt is) egyértelmű folytonosságot képvisel a The Black Crows-zal. Egyértelműen a Led Zeppelin féle blues rock képezi náluk az alapot, de erre rátesznek még jó pár lapát, kifejezetten amerikai gyökerű zenei hatást: kis southern, kis honky-tonk, kis country, kis r'n'b, kis boogie stb. Talán a Led Zeppelin kései (címes és nem számos) lemezeit hozhatnám föl példaként, kiváltképp a "Physical Graffiti" (1975) és a "Presence" (1976) albumokat, jó adag amerikanizmussal.

Tavaly, a "The Magpie Salute" címmel ízelítőként megjelent koncertalbumon szereplő egyetlen új nóta, az "Omission" nagyon betalált, de a jól sikerült korai Pink Floyd-földolgozás, a "Fearless" (Meddle, 1971) is erős reményeket ébresztett bennem. Sajnos az első igazi stúdiólemezen helyett kapott nóták nem annyira a dögös, lüktető "Omission" példáját követik (kivéve talán a "Send Me An Omen"); sok a merengős, lassú tempójú, már-már öreguras dal (mint pl. a beágyazott címadó). Kár, mert ebben az együttesben simán benne lenne egy igazi blues rock bomba is, csupa olyan dalokkal, mint egykor a "Remedy", vagy most a lemezindító "Mary The Gypsy". Talán majd a "High Water II"...

Tartuffe