Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.doromusic.de

"All For Metal", "Metal Is My Alcohol", "Blood, Sweet, And Rock 'n' Roll": hát ezek a dalcímek nem biztos, hogy az Értelmiségi Metalhallgatók Nagy Enciklopédiájának szócikkeiből lettek előállítva, bár az is lehet, hogy Doro a "Zenészek, üssük le a sznobokat" mozgalom – lásd az album cím enyhén kommunista felhangját – jegyében hirdetett harcot az ellenséggel szemben, amiben csak az a baj, hogy a legelső csapásokat a saját csapatok szenvedik el, ilyen dalokat közvetlenül az arcba kapva. (De ha már osztályharc, akkor ne feledjük, a szolgáltatott minőség hallatán a proletárok is úgy gondolhatják, nincs még minden rendben a világon.)

Igen, kérem, sokak kedvenc német énekesnője – aki, meggyőződésem, azért tudott ilyen "karriert" befutni, mert női színtéri szereplőként még jóval a "female fronted metal" kirobbanása előtt jelentett unikumot – úgy gondolja, elég néhány, 20 éve is elkoptatott klisét feldobni a levegőbe, a nosztalgia meg elintézi a többit – erre azonban szerintem már azok az öreg, iszapszemű ráják sem vevők – legfeljebb a német piacon –, akik számára a digitális forradalom a gonosz eljövetelével egyenlő (bár ez utóbbi megállapítást hallottam már más fórumon is, úgyhogy ne kenjük az egészet a fémhívők nyakába…).

Doro valószínűleg nem tréfál, és komolyan gondolja az egészet, amit a dupla lemezen szereplő szerzemények számával – 25! – is nyomatékosít, kár, hogy a mennyiség az engelsi közgazdaságtan elveinek ellentmondva nem megy át minőségbe – és ebben még a meghívott vendégek sem tudnak segíteni. Míg a kezdő, "All For Metal" a nosztalgia diszkrét bájával pár percre fel tudja kelteni a figyelmet, a többi számot gyorsan unalomba fullasztják az ezerszer hallott megoldások, melyek mellé autentikus – tehát huszonöt évvel ezelőtti – hangzás párosul. De miket is beszélek, a szar negyed évszázada is szar volt, és ez a sistergős, masszába fojtogató környezet talán demónak még elmenne, ha nem rittyentenének a youtube hirtelen nevet kapott sztárjai otthoni stúdióikban százszor különbet.

Hiába tehát minden rokonszenv, amit egyébként a roppant szimpatikus énekesnő interjúi és a rajongókhoz fűződő kapcsolata megteremt, ezeket a zenei pofonokat még Rocky is nehezen bírná, nemhogy a jó ízlés, ami a sarokban nyöszörög ennyi mélyütést elszenvedve, és hiába próbálkozok, nem igazán tudok semmi olyat Doro védelmére felhozni, ami enyhítené ezt a szonikus avíttságot.

A régi rajongókat persze nem akarom eltántorítani az új albumtól, nyugodtan pörgessék végig a kötelezően unalmas, korábban már ezerszer megírt lírai számok átugrásával, melyek mennyisége szerintem meghaladja a férfiúi toleranciát – biztos találnak egy-két ökölrázogatásra érdemes indulót, már ha az elkopott ízületek nem visítanak a fájdalomtól, amit egyrészt az ízületi gyulladás, másrészt a szolgáltatott minőség indukál.

Sajnálom, hogy nem találok egyetlen olyan momentumot sem a lemezen, amit dicsérnem kellene, de ha már annyira szeretjük és tiszteljük a hallgatóságot, akkor próbáljuk azt meg a produkció színvonalával kifejezni – az elégedettséghez ma már kevés a kedvesség és a szimpátia.

Garael