Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.udo-online.com

Recseg-ropog az egyébként merev öntöttvas szerkezet, ahogy rugalmasságát próbálgatja. A valamikori erőt sugárzó, ihletet adó komplexum azonban hiába teszi próbára magát, számomra már nem jelent mást, mint egy elmúlt korszakból itt maradt, értékét vesztett fémhalmazt. Így aztán hiába a dallamos gitárszólók mennyiségének növekedése, az innen-onnan, más zenei stílusokból (kultúrákból) beemelt minták integrálására való törekvés, ha az alap ugyanazon sémák összehegesztett halmaza, ami valamikor – ismétlem, valamikor – pozitív értékkel bírt, mára azonban még a nosztalgia sem feledteti az egész építmény primitív és elhasznált voltát.

Bevallom, leírva ezeket a sorokat, még saját magam is igazságtalannak érzem magamat, amikor ilyen sommás véleménnyel állok ki egy ma már kétségtelenül klasszikusnak számító művész produktumát hallgatva, de fel kell vállalnom, hogy az idő előrehaladtával az én ízlésem is változott: mostanra olyan irányba, ami nem kedvez az UDO életmű – illetve jelen album – megítélésének.

Lehet, persze, hogy éppen ez okból nem nekem kellett volna megírnom ezt a kritikát, és joggal sérthetem a német masírozós metal főgeneralisszimuszának híveit: ez esetben elegánsan – amely attitűdöt az UDO birodalom megvetéssel utasít el – ignoráljátok a véleményemet, hiszen annyit sem számít, mint egyetlen kocka a német metalosok szögletes fémépítményében.

A leírtakból világos: nem vagyok elégedett az új albummal, annak ellenére, hogy egyes momentumaira (élvezetes gitárszólók, orientális kalandozás) fel-felkaptam a fejem, ám ezek a momentumok pusztán csak díszítő elemként, és nem meghatározó alapként, vagy zenészi kiindulópontként vannak jelen a lemezen: olyan kisebbségben, ami tulajdonképpen elhanyagolható az összképet tekintve, nem beszélve arról, hogy például a tangó germánosított kalapálása egyenesen ízléstelennek hat, bár lehet, hogy csak az én fülemet bántja a dél-amerikai ritmusok vasalt csizmákkal történő eltáncolása.

A többiről pedig mit is írhatnék? Alapvetően egy jól megkomponált UDO album, aminek minden elemét hallottuk már korábban, talán ezért is feltűnő a refrének kidolgozásának teljes hiánya: az egyszerű, ec-pec kimehetsz mondókára hajazó dallamvázakra hajított egy-két szavas kiabálás lehet, hogy jól hat a harctéren, ám zenei környezetben csak az idegeket borzolja, abból pedig kinőttem, hogy a söröskorsó emelése közbeni üvöltést éneklésnek, netalántán jó szórakozásnak tartsam. (Ettől függetlenül el kell ismernem, talán az utóbbi idők "legacceptesebb" UDO lemeze született meg, ami egyrészt Andrey Smirnov gitármunkájának, másrészt a korai Accept albumok paneljei újrahasznosításának köszönhető.)

Szeretném megismételni, nem szándékom a Dirkschneider tábort megbántani, és teljesen meggyőzhető vagyok az album progresszív hatásait tekintve, de sajnos saját magam képtelen vagyok rájönni, mit is kellene szeretnem a "Steelfactory"-ben. Ez pedig legyen az én hibám, és ne a lemezé.

Garael