Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.dystopia.hu
facebook.com/dystopiahungary

Ugyan önálló írás még nem született nálunk a szegedi Dystopia korábbi anyagairól, egy koncertbeszámolóban már tettünk rájuk elismerő utalást, és több föllépésüket is megtekintettük, hiszen Túrisas cimborával mi is a régióban tengetjük középszerű kis életünket. A Hammerworld mellékleteként forgalomba hozott harmadik album azonban most többet váltott ki bennem egyszerű elismerő ajakbiggyesztésnél. Biztos ismeri az olvasó azt az érzést, amikor tök jól esik valamit élőben meghallgatni, de a koncert után nem érez ellenállhatatlan késztetést, hogy a promóciós/merch pultot azonnal lerohanja. Nos, eddig nagyjából így álltam a Dystopiával, hiszen eltérő stíluspreferenciáim bizonyos távolságtartásra sarkalltak, de a "Building Bridges" minden kompaktsága (37 perces játékideje) ellenére – vagy éppen azért! – egy józanító erejű gyomrossal köszönt be nálam.

Mindenekelőtt gratulálni szeretnék a srácoknak, dél-alföldi "gyerökként" marha büszke vagyok rájuk, mert szívós, kitartó munkával az ország egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. Mifelénk bizony nagy szó, ha valaki nem lenyomozhatóan úgy szól, mint valamelyik éppen kurrens külföldi (netán hazai) sikerbanda, és ha valaki képes dalszerzésben, hangzásban folyamatosan fejlődni, emberként és zenészként érni. A "Building Bridges" (ha a címből indulok ki) elérte a célját, mert végre hidat épített a szívemhez, eljuttatta az együttes szellemi termékét: érzéseit, gondolatait, energiáit és (simán leírom!) művészetét hozzám, aki alapvetően nem ebben a zenei környezetben érzem magam otthon. Azért külön dicséret jár, hogy a srácoknak a trendekkel bizonyos értelemben szembemenve nem volt ciki a dalokat gitárszólókkal is földíszíteni.

A Dystopia legnagyobb erényét abban látom, hogy miközben egymástól jól megkülönböztethető módon lehámozhatók a rájuk hatást gyakorló stílusok (Bay Area Thrash, Seattle Grunge, Southern Stoner, Göteborg Core), mégis egy teljesen egyedi, friss és önazonos elegyet voltak képesek létrehozni; röviden: saját hangra találtak, és ezt most már tudatosan veszik birtokba, parádés magabiztossággal művelik. Nem tagadom, én jobban szeretem, ha egy énekes hangterjedelme nagyobb, mint Vári Gaboré, de amit a Teremtőtől kapott, azzal kiválóan sáfárkodik (és az a bizonyos neuralgikus pont: az angol kiejtés is teljesen rendben van); az is lehetséges, hogy Bajusz Péter bőgőhangja sem a kedvencem, de mindent összevetve az anyag kimondottan dögösen és a stílushoz jól "pászintva" dörren meg.

A 37 perces terjedelem (ami nálam általában kiveri a biztosítékot) szerintem kifejezetten erénye az albumnak, mert a lendület nem törik meg, a tematikus szálak (zeneileg és szövegszerűen) nem feslenek el, töltelékek nem lankasztják a figyelmet, és még egy olyan csákó is képes egyetlen szervírozásban elfogyasztani, aki alapvetően más ízekhez szokott. Mit is mondhatnék? A nemzetközi porondon a helyük!

Tartuffe