Seventh Wonder: Tiara (2018)

y_191.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.seventhwonder.se
facebook.com/seventhwonderofficial

Elvileg a világ hetedik csodája az alexandriai kikötőt jelző fároszi világítótorony volt és nem ez a stockholmi sokadik generációs progresszív metál társulat. Tételezzük föl róluk a legjobbat és vélelmezzük, hogy a névválasztáskor nem magukra gondoltak! Ez nem is esik annyira nehezünkre, hiszen alapvetően egy tök szimpatikus, szerény és keményen dolgozó csapatról van szó, amelyik az első albumának megjelenése óta gyakorlatilag kétévenként jelentkezett új anyaggal. A 2010-es "The Great Escape" után azonban történt velük valami, ami miatt teljes nyolc évet kellett várni a folytatásra. Ennek pontos miértjét nem ismerjük, de talán nem tévedünk nagyot, ha Tommy Karevik énekes kamelotos szereplését nevezzük meg az egyik fő okként.

Persze az együttes nem maradt teljesen tétlen, hiszen 2014-ben kiadtak egy 2CDs+2DVDs koncert anyagot, amelyen egy "best of" válogatás mellett egy az egyben eljátszották az eddig legsikeresebb "Mercy Falls" (2008) című lemezüket. Akkor a második CD végére fölkerült két korábban kiadatlan dal is (Inner Enemy, The Promise), és én meg voltam győződve, hogy ezeket viszontlátjuk majd az új albumon is. Hát tévedtem. A "Tiara" kb. hetven perce 13 vadonat új szerzeményt tartalmaz (a japán kiadás bónuszként a "Tiara's Song" akusztikus verzióját is), melyeknek színvonala a korábbi megjelenésekhez és egymáshoz viszonyítva is kimondottan egyenletes. Egyedül a "Truth" című lírát érzem fölöslegesnek, főleg a három részes "Farewell” záró, adagio tétele után.

Nyilván sok hallgatásra van még szükség, de én ezt most nem érzem semmivel sem gyöngébbnek a sokak által etalonként emlegetett "Mercy Falls"-hoz képest; még akkor sem, ha kikívánkozik belőlem, hogy a korongot indító, másfél perces álszimfonikus intró minden szempontból kriminális. Istennek hála a lejátszó >> jelet viselő gombjáért! A muzsika főszereplője – akármilyen furcsa – szerintem továbbra is az elképesztő háttérmunkát végző (és a dalszerzésért is elsősorban felelős) Andreas Blomqvist bőgős, akinek hangszeréből és szinte szólóértékű munkájából (ha már ő a producer is) szívesen hallanék többet.

A Seventh Wonder stílusában mindig is két dolog zavart: egy kicsit túlsúlyosnak érzem Karevik terjengős és pl. a kamelotos szerepléséhez képest is "operettesebb" (értsd: patetikusabb) éneklését, de rendesen fázom Andreas Söderin ’80-as éveket idéző szinti soundjától is (hallga' pl. a "By The Light Of Funeral Pyres" kezdő taktusait!). Az utóbbi tekintetben azért némi előrelépést tapasztalok, amennyiben most valamivel több a zongora és más szinti hangzások is előkerülnek (pl. "Damnation Below").

Meglehet, hogy a "Tiara" nem a Seventh Wonder karrierjének koronája, de biztosan ott van az ötlemezes diszkográfia három legjobbja között. Érdekes módon az album záró nótáját, az "Exhale"-t érzem a legerősebbnek. Szívesen meghallgatnám élőben is, remélem, kerülnek egyet majd mifelénk.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika