Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.sinbreed.com

A SinBreed nevű csapatra az a Herbie Langhangs irányította rá a figyelmem, aki valóban alkalmas arra, hogy a nagy nevű sztárok pótlékaként kisegítse azokat az együtteseket, ahonnan első számú sztárjuk, és a hallgató csalogató név angolosan, svédesen, németesen – ki-ki válassza ki a megfelelőt – távozott. Egy ideig ugye azt hittük, hogy a Rick Altzi nevű prototípus a megoldás, de mint a digitális technológiában, az énekesek világában is találhatunk magasabb verziószámú – vagyis jobb, tökéletesebb – alkalmazást, és hát Langhangs legalább két generációval többet tud, mint szegény Altzi. Sajnos Langhangs gyártása során a "vándormadár" nevű bug is bekerült a programsorok közé, úgyhogy a SinBreed jelen albumán már a számomra ismeretlen Nick Holeman – aki azért nem abszolút kezdő, hiszen megjárta a Vicious Rumors nevű átjáróházat is – próbálja irányítani a zenei műveleteket, több, de inkább kevesebb sikerrel.

Sajnos ugyanis nem csak az énekes változott, hanem a zenei irányvonal is: a szigorú, skandináv powert felváltotta a német speed-power-heavy metal, ami nem lenne baj, ám a dalok nem csak stílust, hanem színvonalat is váltottak, és ha nem is kerültek a béka feneke alá, a tisztes középszer unalmas ismerőssége azoknak is lelohaszthatja a kedvét, akik szerint a német minőség még mindig az igazi.

Zakatolnak, vágtáznak, rohannak egymás után a dalok, néha némi lopkovárival, hiszen a "Wasted Trust" akkor sem vakarhatná le Iron Maiden gyökereit, ha azt maga Adrian Smith tagadná le, de különösebb jelleg nélkül, ami úgy olvasztja egybe a dalokat, mint napsütés a finom csoki kockáit. Kár, mert a tehetség megvan valahol odalenn, a mélyen, talán csak egy jobb producer – legalábbis Flo Laurinnél jobb – hiányzott, aki képes lett volna némi kreativitást odalopni a stúdióba, de az is lehet, hogy jelenleg ez a maximum, akkor pedig hulljon a bandára a feledés megérdemelt fátyla.

Ráadásul a hangzás sem segíti az előrehaladást – pedig azt nagyon szeretnék a fiúk, mert a számokban nem menetelnek, hanem újkori zombi módjára rohannak, sajnos azonban nem a legújabb koriként, mert azoknak némi eszesség és finesz is került szétlövésre érett koponyáikba – a gitárok kásájától még az egyszeri középkori orosz paraszt is elhúzná a száját, pedig ők aztán meg tudták becsülni a ma már az emlékek mélyére űzött nemzeti ételt.

Az egészben csak egy örülni való akad: elmondhatjuk, hogy a SinBreednek mind a feltűnéséről, mind a bukásáról blogunk ejtett szót először a magyar palettán, ennél már csak akkor leszek boldogabb, ha legközelebbi albumukon egyfajta feltámadásról értesíthetem a kedves olvasókat, addig azonban marad a búbánat és Langhangs kutatása, aki kérésünkre hátha meggondolja magát.

Garael