Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Abszolút fölöslegesnek tartom, hogy újra részleteiben végigjárjuk a Queensryche nyilvános botrányoktól és pereskedésektől sem mentes, hosszú évekig elnyúló döglődésének egyes állomásait. A véletlen, a csillapodni nem akaró versenyszellem, vagy éppen a kölcsönös ellenszenv úgy hozta, hogy a kettészakadt legendás együttes sokkal kevésbé legendás "utódpártjai" (az újkori Queensryche és a Tate-féle Operation: Mindcrime) 2013-ban és 2015-ben is szinte egyszerre jelentette meg a lemezeit. Akkoriban ezt mi egy lehangoló 0:0-val, majd 1:1-gyel értékeltük, és ehhez máig ragaszkodunk.

Időközben – hál' Istennek! – végetért a lehangoló, Tate-féle Operation: Mindcrime trilógia (Tate manapság inkább egy retró műsorral koncertezik), de a Queensryche is közel állt a teljes összeomláshoz: először Scott Rockenfield dobos hagyta ott őket gyakorlatilag szó nélkül, hogy a családjára tudjon koncentrálni, utána pedig a Pledge Music sikkasztotta el az új album finanszírozására összekoldult adományokat. Kemény kezdés után, nem kevés nehézség árán sikerült megszülniük a "The Verdict" című albumot, amit Rockenfield elbujdosása miatt az énekes, Todd La Torre dobolt föl.

Ezeket a körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam, hogy az új album nem sikerült rosszul. Egyrészt kimondottan jól szól, másrészt La Torre csatlakozása óta egyértelműen ez a legélettelibb, legqueensryche-osabb anyaguk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fikarcnyit is közelebb sikerült kerülniük a DeGarmo-Tate éra teljesen megérdemelt sikereihez, de jó hallani, hogy mindössze két alapítótaggal is képesek valami önazonosat megalkotni.

Engem nem idegesít a tény, hogy La Torre egyértelműen Tate-klónként énekel, egyrészt mert marha jól csinálja, másrészt pedig azért, mert élőben régi dalokat is játszaniuk kell, ami Tate jellegzetes orgánuma nélkül nagyon furcsán venné ki magát. Az már sokkal inkább zavar, hogy továbbra sincs egy jó szólógitáros a csapatban (DeGarmo se volt egy Steve Vai, de legalább jellegzetes, dallamos szólói voltak), illetve hogy dallamalkotásban képtelenek megugrani a régi színvonalat. Az pedig egyenesen gáz, hogy a 2015-ös "Guardian" után, a "Light-years" első taktusaival megint sikerült a Dream Theater "Home"-jának jellegzetes riffjét újrahasznosítani (jóllehet egy kicsit lassabban).

Sajnos a sokadik hallgatás után sem tapad meg bennem semmi ebből a muzsikából, és az is beszédes tény, hogy az előbb említett "Light-years" magasan a legjobb nóta az albumon. A legtöbb lemez a közepe felé szokott ellaposodni, itt viszont épp a "derékhadat" képviselő 3-4 dal sikerült leginkább. Lehet, hogy ez a La Torre-éra eddigi legjobb lemeze, de összességében még mindig "fényévekre" a régi szép időktől.

Tartuffe