Kiadó:
Crime Record

Honlap:
ironfire.bandcamp.com

Running Wild, Dream Evil, némi viking fém: igen, ezek elegye is lehet európai power metal, nem csak az a popba ágyazott, egyen ütemezésű, szintivezérelt dallamkovácsolás, ami napjainkra kissé átdefiniálta a stílus lényegi elemeit, a világra szabadítva a "New Wave Of European Power Metal" jelenségét. Hogy ez progressziót (bár ebben az aspektusban kissé szégyenkezve írom le a szót) vagy inkább regressziót jelent, döntse el mindenki saját maga. Majd meglátjuk, hogy a Sabaton, Nightwish, Powerwolf, Battle Beast tengely igazán maradandót alkot, vagy csak múló divathullámot kavar, bár a stílus képviseletében felbukkanó csapatok újabb és újabb sokasága, és a vezető bandák évek óta tartó sikere, azt hiszem, meg is válaszolta a kérdést. (Érdekes, mert európai power metalon immár a harmadik csoportját érthetjük kontinensünk zenei képviselőinek, hiszen a Helloween indította stílus még mindig él és virul.) De térjünk vissza az Iron Fire-re, ami nagy eséllyel indulhat a leghülyébb nevű együttesek versenyén, olyan szóvá avanzsálva a vasat, amihez bármilyen más szót kapcsolva valószínűleg egy power metal csapat nevét kapjuk.

A zene eredete tehát valahol a Running Wild tájékán keresendő, csak hát itt nem ósdi kalózgálya, hanem rakétákkal teli romboló szórja a hallgatóságra az áldást. A valamikori King Diamondot idéző, sikolyból építkező Force Of Evil énekese okkultista, súlyosabb, borongósabb világához képest az Iron Fire maga a nyí­ltszíni szemtől-szembe adok-kapok, ahol semmi keresnivalója holmi fekete mágiának vagy kénköves démonűzésnek.

Martin Steene stí­lusa is változott: a halfordi sikolyokat egyelőre meghagyta az eleve vesztésre í­téltetett szembenálló félnek, és egy karcosabb, inkább a középtartományra koncentráló vokalizmussal csap fel az északi ivadékok vasszí­vű, izé, vastüzű vezérének, melyben néha bizony egy-két marconább hörrentés ugyanúgy elfér, mint annak idején a viking harcosok arcán a direkt odavarázsolt, csúf sebhely. (Naná, hiszen alapvetően Dániából verbuválódott az együttes, bár hosszú történetük során – lassan a huszadik évükben járnak – annyi zenész megfordult a csapatban, hogy azt egy mai, az új matematikai oktatási reformon átesett ötödikes sem tudná összeszámolni.) Az évek sokasága azonban nem látszik a fiúkon, a kétlábdob ütemére még egy géppuskalábú táncosnak is összeakadnának a cipői, a szigorú, néha thrashes verzékben pedig ott bujkál némi "core" is, hogy kellőképpen igazodjanak a core, izé, a kor elvárásaihoz.

Hallgasd csak meg a "Bone And Gasoline"-t, amitől Rolf Kaspareknek valószínűleg kicsordulnának a könnyei – no nem a nosztalgiától, hanem mert nem tüntették fel őt is a dal szerzői között – és egyből érteni fogod, miért is tartják az öreg kalózmestert az Accept, a Judas Priest és a Helloween mellett az európai power nagypapájának.

Nem is húzom tovább a dolgot, ez a zene nem azok közé tartozik, amelyekről egy tudományos esszét is lehetne írni, hallgasd meg a klipnótát, és rögtön ütni-vágni fogod, miről is próbálok hősi énekeket faragni – bár bevallom, hogy ilyen zenéhez csak életlen bicskával merek nyúlni.

Garael