Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.bloodbound.se

Hogy kicsoda Bloodbound? Hogy nem ismeritek? Hát igazából senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan zenét játszik. Ha kell, olyan, mint az Iron  Maiden, vagy egy skandináv szigorú power csapat, vagy a Nightwish kevésbé szimfonikus kiadásban. Most leginkább egy Hammerfall nevű együttesre hasonlít, ahogy könnyedén dobálózik a jól ismert sablonokkal, ide-oda. A legutóbb ugye éppen Tuomasék bőrébe bújt, persze csak annyira, hogy egy-két Judas-féle parafrázissal ne lehessen azzal vádolni, hogy Pom-pom módjára idomul egy-egy kiválasztott példaképhez. Pedig de. Jelenleg visszavettek kissé a tömény, szimfonikus, ezer-kórusos hangvételből, és előtérbe helyezték azokat a győzelmi himnuszokhoz kellő dallamokat, amitől olyan sokszor sújtott le az a bizonyos kalapács a metal ellenségeire.

Lehetne persze most köpködni, hogy pfú, már megint más helyett akarják elvinni a dicsőséget, de az az igazság, hogy…, hogy replikáns létükre tényleg jobban játsszák azt a zenét, amit egyébként a Hammerfall is lopott, mégpedig a Stormwitch-től. Nem tudom, mi lehet eme vérkötelék éltető eleme, de valószínűleg azok a dallamok, melyekkel két kaptárnyit is el lehetne adni, annyira édesek és fülbe ragadóak. Ráadásul nem mennek át popmetalba – legalábbis nem úgy, mint a Battle Beast, és a gitárszólók vagy a dobok harci ütemei inkább idézik a "hagyományos európai heavy metalt", mint az új metal hullám jelenleg közkedvelt kedvenceit.

Hatásvadászatból aztán nincs is hiány, a "The Warlock Tail" azzal a keltás folk elemmel indít, amitől Gary Moore is elmosolyodhat a zenészek túlvilágán, a "Rise Of The Dragon Empire" olyan Hammerfall himnusz, amilyet maguk a példaképek sem írtak vagy tizenöt éve (azért a hangjegyek között ott kísért Rolf Kasparek szelleme is), a "Breaking Blast" pedig az ős-Accept hívők szemébe csalhat könnyet, ahogy a kezdő riffre elképzelik, hogyan masírozik Udo fel és alá a színpadon.

Minden van hát itt, ami szem-szájnak ingere, és még a kínai piachoz sem tudom hasonlítani a lekoppintott termékeket, mert minőségükben bőven idézik az eredetit, és ha kell, a "Blessing Sorcery"-vel azért megmutatják a popmetal csapatoknak is, hogy tudnának ők olyanok is lenni, ha akarnának – de most nem akarnak.

Végeredményként: nem haragszom a fiúkra, mert hát ki tudna haragudni pl. Pom-pomra, hiszen olyan pillanatokat idéznek bámulatos precizitással, melyekkel felnőttem, ráadásul tele a fiatalság bizonyítani vágyó erejével. Kövezzetek hát meg, de kénytelen vagyok fejet hajtani a lopás ilyen szintű művészete előtt, mert nem hiányt okoznak vele, sőt, én gazdagabbnak érzem magam, akárhányszor lefuttatom ezt a "Balerion" neoklasszikus futamaival megbolondított sárkányeposzt.

Garael