Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.redrocker.com/circle
facebook.com/SammyHagar

Ez a sokak által hard rock szupergrúpként definiált négyes még 2014-ben alakult meg. A nagyérdemű előtt először csak The Circle-ként mutatkoztak be 2015-ben egy "At Your Service" című koncertlemezzel (CD+DVD). Ezen azonban még nem saját dalok szerepeltek, hanem Sammy Hagar közel négy évtizedes zenei karrierjének legismertebb dalai. A körbe Hagar mellett olyan kipróbált muzsikusok tartoznak, mint a régóta hűséges harcostárs, Michael Anthony (ex-Van Halen), az alázatos és mindig megbízható ritmusfelelős, Jason Bonham (Black Country Communion), valamint egy sokkal kevésbé ismert gitáros, bizonyos Vic Johnson (The BusBoys), aki a hard rock/heavy metal közösség nem túl népes afro-amerikai szegmensét képviseli.

Soha nem rejtettem véka alá, hogy bármennyire is tisztelem, sőt szeretem a David Lee Roth-os Van Halen albumokat, nekem mégis a Hagar-éra jelenti az igazit. Azt is elmondtam már valahol, hogy ha a belső feszültségek vagy mittudomén miatt tényleg nem tudtak egymás társaságában megmaradni, Sammy Hagar után Gary Cherone helyett sokkal jobb megfejtés lett volna Mitch Malloy a fontember szerepére. Sőt tovább megyek, amikor végre egy kis időre újra aktivizálták magukat, nem Diamond Dave-hez kellett volna visszanyúlni és egy régi demó-állapotban maradt anyagról lefújni a fiókban fölszaporodott port, hanem szépen kibékülni a minden sérelem ellenére készséges Hagarral és Anthonyval, és vadiúj dalokat írni. Szerintem a Chickenfoot is őket igazolta, ha nem is 100%-osak azok a lemezek.

Hagar egyébként igazi örökmozgó, így egyáltalán nem meglepő, hogy most egy újabb gárdával és friss nótákkal mutatkozik be. Alapvetően valami olyasmit vártam tőlük, mint a Chickenfoot, de talán Bonham és a Hendrix-fanatikus Johnson miatt ez egy sokkal zsigeribb, ha tetszik koszosabb blues rock album lett. Azt viszont nem értem, hogy a kimondottan jó képességű Johnson miért nem szólózik bátrabban. Az egyszerű szerkezetű, lényegre törő dalokban alig-alig hallani klasszikus értelemben vett szólót. Ez valami - szerintem elhibázott - koncepció része lehet, nyilván nem arról van szó, amit az általam környezetszennyező hulladéknak tartott Rolling Stone magazin egyik félkegyelmű újságírója állított, miszerint a gitárszólóknak befellegzett, mert egyszerűen áthajtott rajtuk a rocktörténelem kereke.

A "Space Between" igen kurta lemez lett a maga 35 percével, és a tény, hogy így is 10 dal fért rá, világosan jelzi, hogy a dalok sincsenek túlgondolva, végletekig elnyújtva. Valójában épp ez a probléma. Néha az az érzésem, mintha a számokat nem fejezték volna be, vagy nem dolgozták volna ki eléggé, és a hangmérnök idő előtt elkezdte volna a hangerő potiját lassan, de biztosan alapállapotba (nullára) süllyeszteni. Nagyon kár érte, mert akad itt pár igen jó dal, mint pl. a már-már zeppelines hangulatú "Trust Fund Baby". Érdekes módon, nekem épp az anyag második fele tetszik jobban.

Azt hiszem, ez egy kicsit el lett sietve, valahogy olyan érzése van az embernek, mint amikor a farkaséhes vendég véletlenül betéved egy "nouvelle cuisine" étterembe, és egy képtelenül nagy tányéron elé teszik a gyűszűnyi akármicsodát, ami inkább hasonlít egy kínai gyerekjátékra vagy egy szürrealista Dalí festményre, mint emberi étkezésre alkalmas tápanyagra. Kárrrrrrr...

Tartuffe