Kiadó:
Metalville Records

Honlap:
www.astraldoors.com

Az Astral Doors megjelenésekor egyöntetű ovációt váltott ki a Dio/Black Sabbath (szigorúan Tony Martin és Dio érás) rajongókból: mind a zenei világ, mind az énekes, Nils Patrik Johansson sikeresen idézte fel a mestert és tevékenységét akár szólóban, akár a kultikus együttes keretében. Az első két album nekem is tetszett – naná, az éhség nagy úr, még a zenei is, és az elém tálalt elfogyasztandó kritikán felül állt, talán ezért nem is írtunk róla, hehe –, de aztán kissé egysíkúvá merevedtek a következő lemezek, és jóllehet mindegyiken volt egy-két figyelemreméltó szerzemény, egészében fogva azonban túlságosan homogénnek bizonyultak, ráadásul jó pár korábban felhasznált megoldás is gyakorta visszaköszönt: ez az az udvariassági forma, ami a való élettel szemben a zenében csak ritkán kívánatos.

Az unalommal úgy látszik, nem voltam egyedül, mert Johansson is sorra vállalta az egyéb munkákat, a Civil War, majd a szólólemez, most meg a Lion's Share újraélesztése arról tanúskodik, hogy az énekesnek is vérfrissítésre volt szükség ahhoz, hogy újra ihletet kapjon. Ez mondjuk a vártakkal ellentétben nem töltött el teljes elégedettséggel, mert a tényleg csodálatosan induló Civil War legutóbbi lemeze abszolút ötlettelenségről árulkodott, a szólóalbumról meg inkább ne beszéljük, szidtam azt eleget a róla írt kritikámban.

Szerencsére pesszimizmusom ismét téves következtetésekkel szolgált, mert az Astral Doors új lemeze, Nils Civil War-ból hozott egyértelmű hatásaival ezúttal tényleg úgy sikerült, ahogy azt eddig is elvártuk volna. Nem véletlenül említem a Civil Wart: mind az indulósabb jelleg – ami szimbiózisban az epikus témakibontással csodás elegyet alkot –, mind a szövegvilág olyan doppinggal növelte a csapat teljesítményét, ami jelenleg nincs a tiltólistán.

Hallgasd csak meg a nyitószám harcba hívó, mindent elsöprő robogását, vagy a "Marathon" könnyeket és izomlázat fakasztó epikus tolmácsolását és riffjeit, egyből érezni fogod, miről is beszélek, és úgy érzem, ezúttal a dallamok is gömbölyűbbé formálódtak a zenei műhelyben a korábban néha nehézkesen gördülők helyett.

Johansson énekstílusában is kissé keményebbre vette a figurát – lehet, hogy a fogorvosa miatt lett ennyire mérges –, az állandó rekesztés azonban nem illik ide, és ki merem jelenteni, hogy igen, egy Dio epigon maradjon is az, már ha ilyen tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Lehet persze, hogy a kissé harciasabb jelleg ragadtatta el hősünket, ennek esetén képes vagyok megbocsátani, akkor is, ha jobban szeretem, mikor simogat, vagy történelmi érzésekkel szíveket zokogtat ez a hang, de ez legyen az én bajom.

A korábbiakkal ellentétben most nem érzem, hogy töltelékdal is lenne a lemezen – ami korábban, mint írtam, gyakran előfordult –, és ha a "Desperado" Black Sabbath-os nyitányát meghallod, egyből kényszert érzel rá, hogy újra az első két lemez korában találd magad, amikor még minden szép és jó volt.

Örülök, hogy csapat nem ragadt bele a szürkeségbe, és a saját keretei között képes volt megújulni, remélem, hogy Johansson munkamániája a Wuthering Heights-ra is ki fog terjedni: jelen lemez okozta örömnél talán csak ez tudná még jobban feldobni zenehallgatós napjaimat.

Garael