Kiadó:
InsideOutMusic

Honlap:
www.sototheband.com

Nem titok – naná, hiszen írtam is róla, legalább kétszer – hogy nem vagyok oda Soto "durvulós" lemezeiért, melyek hallatán bármely óvodás csoport üvöltve tagadja le Halász Jutka imádatát, ami lehet, hogy modern, meg "cool", de valahol elszomorító is. Sotonak ugyanis nincs szüksége arra, hogy modern agyszaggatásokkal rejtse el képzettségbeli hiányait, és szerintem dallamérzékét sem adta még el az ecseri piacon, tudjátok, "ócón", ez pedig már csak azért is érdekes, mert nem vagyok ellene a modernizációnak, persze csak akkor, ha a véres adok-kapokban nem vész el a számomra lényeget jelentő valami: a dallamok és a hintába terelő groove-ok és riffek egysége.

Hogy ez mennyire így van, szolgáljon bizonyítékul kedvenc Alice Cooper lemezem, ami nem más, mint a hasonló szellemben fogant "Brutal Planet", és ami annak idején szemplerekkel, mélyre hangolt gitárokkal és modern rifekkel rémisztette el a korai évek Stones-közeli, valamint az aréna-metal csúcsteljesítményét nyújtó "Trash-Hey Stupid"-féle slágergyárat váró fanokat.

Gyorsan lelövöm a poént, mielőtt Soto lő le engem a nagy keménykedésben – az album tetszik, nem is kicsit: nagyon. Úgy látszik, hősünknek jót tett a Sons Of Apollo-féle kaland, és jóllehet, a két színtér között semmifajta kapcsolat nincsen, a progresszív futamok közt ismét ráérezhetett a dallamok lényegteremtő képességére, melyek – láss csodát! – ilyen durva környezetben is működnek, sőt: a kemény riffek és az azokon csordogáló dallamok ambivalenciája legalább akkora feszültséget teremt, mint az egyhangú sika-mika, ahol a groove-ok közül zeneszerkesztő programmal vágnak ki minden olyat, ami dallamokra emlékeztet.

Soto tehát megtalálta azt az egyensúlyt, amit oly régóta várok tőle, így az "Origami"-tól nem kap agyf.szt egy AOR hívő sem, már ha csak a dallamokra és harmóniákra figyel, de jól járnak azok is, akik szerint a slágeresség a világ minden bajának eredője, egyébként is, a metal azért született, hogy zúzásra és ne andalgásra késztesse az emberfiát.

Az énekest kísérő csapat kis mértékben változott, hiszen David Z. basszer sajnálatos elhunytával Tony Dickinson lett az új bőgős – és mivel a Dickinson név egyébként is jól cseng a metal fanok fülében, nem is marad el az elvárásoktól. Jorge Salan öreg motoros a szakmában, így aztán nincs is mit csodálkozni a masszív gitármunkán, ami nem tolakodva, de kellő szigorral és hangsúlyos fellépéssel egyesíti magában a modern és régebbi iskolák hatásait.

A lemez másik nagy erénye – sok egyéb között – a végig egységes színvonal: a dalok szerzői nem egyes slágerekben, hanem teljes albumban gondolkodtak, aminek megvan a kellő hangulati-érzelmi és dinamikai íve, esetleg az "AfterGlow" fúvósokkal kísért témáját vehették volna kicsit funky-sabbra, és talán – nem mondom, hogy nem szubjektív módon - a "Give In To Me" refrénje idézi kissé túlságosan Michael Jackson klasszikus "Dirty Diana"-ját.

Soto végre ezen a kemény terepen is azt hozta, amit elvártam tőle, a teljesítménnyel, amivel szolgál, akár a Soto-kan nevet is kiérdemelhetné – ez ugye a keménység és lágyság egységének harcművészeti szinonimája is lehet –, de maradjunk a zenénél: az "Origami" színtiszta Soto, és ha ez nem elég, hallgass Halász Jutkát – akkor is jól jársz!

Garael