Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.omen.hu

Mit mondjak, nem éppen szerencsés körülmények között készült el az Omen új lemeze, esetleg nevet kellene változtatniuk "Szerencse Fel Band"-re, hogy a múltban is számtalan rög között bukdácsoló csapatot végre Fortuna csókolja homlokon, ne egy úton átszaladó fekete macska. Gondolom, akik követik az együttes munkásságát, jól ismerik a történteket: Koroknai Árpi, aki már lassan 10 éve küzdött jóban és rosszban – de inkább csak jóban – a zenekarral, a már megírt lemez felvételei előtt jelentette be távozását; és ha nem ismerném a körülményeket, azt mondanám, nem éppen Grál lovag módjára, de legyünk empatikusak és elfogadók, és tudjuk be az egészet pusztán megoldhatatlan egyeztetési problémának.

Gyorsan kellett hát cselekedni, ami Magyarföldön nem olyan egyszerű, lévén Árpi kitűnő énekes, és ezekből hazánk metál berkeiben nem terem annyi, hogy minden karnyújtásunkkal egy vokális zsenibe kapaszkodhassunk, még szerencse – no, Fortuna csak nem hagyta teljesen magára a fiúkat –, hogy a közelmúlt egyik nagy felfedezettje, a Mobilmániában is megfordult és jelenleg saját projektjében, a Stula Rock Bandben zenélő Molnár Péter rendelkezésre tudott állni, így aztán az Ómen egy újabb tehetséges hard rock torkot tudott leigazolni, aki azonban, ha kell – és most kellett –, hangjával is idomulni tud a keményebb terephez. Megmondom őszintén, jobban is örültem ennek, mintha valami reszelős torkú mondókamestert találtak volna, bár nem irigyeltem Stulát sem, akinek egy kész anyagot kellett felénekelnie, elesve annak esélyétől, hogy saját kreatív energiáiból akár egy keveset is integrálni tudjon a dalokba. És most aztán lehet, hogy nagyon fogtok utálni, mert bizony a lemez bika kezdő számát és a kissé filmzenés kezdésű "Egy jobb pokol"-t tekintve nem igazán sikerült az általában középdöngölős riffek közé olyan dallamokat rittyenteni, melyek karaktert formáló prioritást élveztek volna a riffek és a veretes szövegek előtt. Lehet, hogy Árpi még igazított volna az énektémákon, mert benne éppen azt szerettem, hogy képes volt a acélkemény tüskéket is barátságosabbá varázsolni, így azonban nem sikerült azt az – egyébként építő jellegű – ambivalenciát belevarázsolni a dalokba, ami a fogyasztható refrének, és a könyörtelen riffzápor között tudta volna a feszültséget fokozni, esetleg a kellő helyen oldani. Rendben, megértem, hogy az Omen mindig is a szigorúbb válfaját képviselte a heavy metalnak, de most úgy érzem, az énekesváltással – és netalántán a kapkodással – kibillentek az eddigi egyensúlyból, amit Árpival eddig oly szépen megtartottak.

Természetesen azokat is megértem, akik teljesen elégedettek az albummal, mert a számok végighallgatása felér egy intenzív nyaktornával, és a léggitár sem hiszem, hogy a sarokban porosodna a riffek és szólók hallatán, de én a kemény zenétől is elvárom – és itt nem az extrém stílusokról beszélek –, hogy több legyen, mint mondókaszerű, egy-két szavas refrének riff-öklözte áradata, ahol a dallamokat a puhányság számlájára írva zeneszerkesztő programmal vágják ki a hangjegyek közül. (Nem beszélve egy ilyen, dallamformálási tudományát már bizonyított énekessel, akivel biztos vagyok benne, hogy új határok nyílnak meg az eddigiek előtt.)

A "Halálfogytiglan" helye majd csak később fog letisztulni az Omen diszkográfiában, én mindenesetre becsülöm a csapatot, hogy ilyen körülmények között is képesek voltak a földről felállni, és odavágni egyet, amúgy metal zenész módjára. Csak hát olyat, ami már túl kemény nekem.

Garael