Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.dragonforce.com

Extreme power metal – de ha metal, akkor inkább burleszk: tudod, amikor minden komolyságot félretéve másfélszeres gyorsasággal hajigálják a szereplők egymást a tortával, miközben a poénok csimborasszóját a krémes talajon történő pofára esés jelenti. Nem, ezzel nem akarom azt mondani, hogy a Dragonforce idejétmúlt, vagy közönséges lenne, de a nyolcvanas évek videojátékainak hangzását billentyűbe oltó bandát akkor sem tudom komolyan venni, ha technikailag bravúr, amit csinálnak. Ehhez persze hozzájárul az az alapvetően harsányan derűs attitűd is, ami sugárzik a dalokból: ennyi optimizmussal csak az MSZMP XX. kongresszusának anyagában találkoztam, esetleg néhány mai párt programjában, vagy helyzetjelentésében.

Persze ennek a fajta sebességbe mártott őrületnek megvannak a maga hátrányai: én bizony néha elunom ezt a Tom és Jerry rohangászásba oltott kapkodást, még akkor is, ha a dalok jól megkomponáltak és elővezetésük virtuozitását vitatni sem lehet – de maradjunk annyiban hogy vagy csíped ezt a koncepciót, vagy nem, az extremitásnak ugyanis minden művészi területen jellemzője a duális szeretem-utálom viszony.

A csapat bátorságát dicséri, hogy éppen akkor definiálja önmagát – legalábbis az album címében –, amikor a basszer, Frédéric Leclercq – aki egyébként szorgos dalszerzője is sárkányoséknak – kivált a bandából, és a szinti-fronton is változás történt, hiszen a tavaly távozott Vadim Pruzhanov témáit az Epica-s haver, Coen Janssen flipperezte le. Az önbizalom azonban rendíthetetlen – naná, ilyen névvel, és a Trónok harca után – így a csapat lelkét jelentő gitármágus, Herman Li nem félt bevállalni a kinyilatkoztatást, hogy most már mi is megtudhassuk, milyen dimenziókba helyezték magukat a zenészek.

Az album pedig jól sikerült: a valahol a Gamma Ray tájékán keresendő dúdolható dallamok, az eszelős, de fütyülhető gitárszólók és az őrült billentyűs futamok közepette nem vész el a lényeg, ráadásul a nagy rohanásban a karakterüket sem hagyták a rajtvonalon az egyes szerzemények. (Ami azért néha jellemezte a korábbi albumokat). Jelenleg azonban a csapat már túlesett a csikóviháncos éveken, és a baknyúl permanens szexuális tempója után kissé lenyugodva valóban megtanultak játszani a sebességgel. Nem, nem váltanak egyszer sem doom-os poroszkálásba – pedig poénnak jó lenne – de a középtempó felső határát már gyakran súrolják, ami ugyan nem fosztja meg őket a kissé (játék)gépies feszességtől, de élvezhetőbbé, változatosabbá válnak általuk. Ráadásul dramaturgiailag éppen jó helyekre teszik a nyugodtabb perceket, melyek után a visszaváltás még nagyobbat emel az egyébként is emelkedett hangulaton.

Ettől persze még belesimulhatna a többi közé az album, de úgy gondolom, hogy a dallamok most különösen jól sikerültek, és jóllehet Marc Hudson énekes néha képességei határán mozog – most is állítom, hogy Daniel Heimannal sokkal jobban jártak volna –, mégsem lépik át azt a bizonyos határvonalat, ami után az erőlködésnek ínszakadás lenne a vége. A fiúk formáját kitűnően szemlélteti a Titanic című film slágerének átdolgozása, amit sikerült úgy a maguk képére formálni, hogy arra még DiCaprio is csettintene, már ha tudna, lefelé süllyedve a jeges mélységbe.

Kellemes meglepetés hát a power metalosok extrém albuma, főleg annak fényében, hogy meg tudták mutatni: képesek ők az extrém jellegből kibújva is figyelemre méltót alkotni.

Garael