Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.human-fortress.de

A Human Fortress a Falconerrel együtt egyike volt az első olyan metal csapatoknak, akik a reneszánsz dallamokat zenéjük integráns részévé tették, de nem úgy, ahogy a folk kollégák többsége a népzenei motívumokat: példájuk inkább az orientális együttesek metódusát idézi, elkerülvén a giccs szörnyű csapdáit. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretném például a Dalriadát – ahol párhuzamosan létezik egymás mellett a népzene és a metal –, de meg tudom azokat is érteni, akik inkább a Barbaro-féle utat kultiválják, ami úgy gondlom, unikum és hungarikum is egyszerre a magyar és világ zenei palettán.

A zenekar első két lemeze elég is volt ahhoz, hogy kult státuszba kerüljenek, a "Knights In Shining Armour" pedig maga lett a "reneszánsz metal" himnusza, melynek hallatán az egyszeri rajongónak illett vigyázzba vágni magát, ami alól csak a lendületes headbang adott felmentést. Sajnos az ígéretes kezdés után az énekes, Jioti Parcharidis kiválásával tévútra trubadurkodták magukat a fiúk, és megzavarodva a tanácstalanságtól, onnan kezdtek el lopni, ahonnan tudtak, mondanom sem kell, hogy szörnyű katyvaszt idézve elő. A metalcore elemekkel megtűzdelt új irányvonal szinte nem is emlékeztetett arra, amit kezdésként kitűztek, így sebes vágtában hagytam el a csapat további ténykedésének figyelését – velem együtt valószínűleg azok a lányok is, akik szívét-lelkét meghódították a valamikori hősi-szerelmes rigmusok, és akiknek tetszett a lovagi imádat zenébe oltott romantikája.

Ahogy jelen lemez mutatja, szerencsére sikerült kimászni az önmaguk által ásott gödörből, amiben az általam is kedvelt Gus Monsanto volt a legfőbb partner, aki naná, hogy elvállalta a frontemberi posztot, minden bizonnyal nosztalgikus emlékeket táplálva egy másik reneszánszos csapata – Revolution Renaissance – iránt, ami ugyan csak nevében tartalmazta a középkor idézését, ám máig kellemes érzéseket táplál a Tolkki rajongókban.

Gusnak tehát sikerült gatyába, izé, páncélba rázni a fiúkat, amihez minden bizonnyal sok szigorúság kellett, hiszen az új lemez hangvétele azt a jellegzetes, szikár skandináv powert idézi, amit a Heed játszott, vagy például mint amit az Urban breed-féle Trail Of Murders (és kellene játszania a Serious Blacknek). A reneszánsz elemek ezzel együtt igencsak hátrébb vonultak – naná, biztos megijedtek a vezénylő tábornok hangos parancsszavaitól –, de nem tűntek el nyomtalanul, jelenlétük azokat a pillanatokat szüli, ahol a keményebb ritmusok harci tevékenységét pihentetni kell.

A keménység – amire Gus rekesztős technikája dob rá még egy lapáttal – azonban nem ment a dallamok rovására, az ember szíve szinte vigyázzmenetben dobban ennyi hősies refrén hallatára, és elég egyszer végigpörgetni az albumot (milyen anakronisztikus kifejezéseket használok!) ahhoz, hogy azonnal el tudjuk dönteni a jövőt nézve: rajongókká válunk, vagy továbbmasíroz mellettünk a horda.

A lemez másik erénye az egység – amiben ugyebár az erő is van –, itt nincsenek kiugró slágerek és unalmas töltelék dalok, Gus végig egyenletesen magas színvonalon tereli a csapatokat a győzelem irányába, aminek hatására legszívesebben lángba oltott kétélű pallóssal vágnánk bele a sárkány bőrébe, hogy éljen a metal.

Kellemes meglepetés így, év végére a Human Fortress új albuma, ami, ha egy kicsit szigorúbb hangvétellel is, de képes elérni az első két lemez kult-avató színvonalát. Ehhez pedig nem kellett lovaggá ütni senkit, megtesszük azt saját magunk, már ha azok közé tartozunk, akiknek tetszik a "Reign Of Gold".

Garael