Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1

Apolló fiainak bemutatásakor sikerült egy szokatlanul hosszú, "tolsztoji" recenziót írni. Most ígérem, rövid leszek, méghozzá több okból. Egyrészt az ünnepek után vagyunk, és még mindig elsősorban arra koncentrálok, hogy az emésztőrendszeremet újra egészséges egyensúlyba hozzam. Másrészt – ébredezve a kajakómából és a baráti borozgatások utóhatásaiból – most sem tudok sokkal többet, vagy általában véve mást írni, mint az előző lemez, a "Psychotic Symphony" megjelenésekor. A Sons Of Apollo összetétele bizony nem egyezik a fejben már évekkel ezelőtt összerakott ideális progresszív metál bandám tagjainak listájával. Persze ez nem baj: ki foglalkozik azzal a teljesen ezoterikus gondolatgyakorlattal, amivel ráérős időmben, dolgozószobai magányomban szórakoztatom önmagam?!

Azt alapul véve, hogy a formáció muzsikusai milyen elfoglaltak (főleg Mike Portnoy), mindenesetre meglepő, hogy szűk másfél esztendő alatt összehozták a folytatást. Ráadásul nem is érződik a kb. egy órás anyagon, hogy összecsapták volna, pedig Portnoy, Sherinian és Bumblefoot (alias Ron Thal) gyakorlatilag három hét alatt írták meg a nyolc nótát. Az ilyenkor rendszerű nyilatkozatok persze arról szóltak, hogy a 83 állomásos turné alatt mennyire összeszoktak, és hogy ez mennyire meghallatszik a lemezen. Igazából azonban itt már ilyen-olyan formációkban összeszokott, sokat látott-tapasztalt profikról van szó, akik közül talán egyedül Bumblefoot számít újoncnak – és ő sem zenészként vagy dalszerzőként, csupán konkrétan ebben a társaságban.

A lényeg, hogy a Sons Of Apollo nem vett új irányt, nem talált ki új hangzást – hiszen itt mindenkinek megvan a saját névjegyszerű stílusa, soundja. Még nagyjából a dramaturgia is ugyanaz, mint az előző albumon. Vannak direktebb, slágeresebb nóták (pl. Goodbye Divinity, Desolate July, Resurrection Day), elszállósabb aprítások (pl. Asphyxiation, Fall To Ascend) és a kötelező, 16 perces "Opus Maximus", csak itt éppen "New World Today" címmel. Ez utóbbiban Bumblefoot újra bebizonyítja, hogy – amint a tavalyelőtti kritikámban megfogalmaztam – ő ennek a csapatnak az igazi kinyilatkoztatása.

Az "MMXX" olyan, mint a jó bor: kicsit hagyni kell szellőzni; nekem is csak néhány nap múlva, a sokadik hallgatásra értek be az ízei. Most már eljutottam oda, hogy a lejátszások után szinte gyötrelmes a fölismerés: ilyen gyorsan elfogyott? Nem kérdés, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén (nem katolikusoknak: március 25-én) ott a helyünk a Barba Negrában! Remélem arra a koncertre is elhozzák majd Kip Wingert, talán ezúttal az egész zenekarával együtt! Le kell szoknom ezekről a sóvár gondolatgyakorlatokról! ;)

Tartuffe