Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

A The Unity-nak sikerült az, ami oly sok csapatnak nem: olyan dallamos, a metal és a hard rock határmezsgyéjén mozgó zenei világot létrehozni, ami egyaránt kötheti le a keményebb és a lágyabb (pophoz közelebbi) stílusok szerelemeseinek figyelmét. Ehhez persze bőven kell mágia, és a Serious Black dalnoka tavalyi albumán hiába énekelte ki a szót vagy egy tucatszor, a varázslat náluk balul sül el: az énekes, Urban breed hirtelen szégyenlős wannabe szopránná változott, ami legfeljebb az Eurovíziós Dalfesztiválon válthatott volna ki lanyha érdeklődést, a zenei hallgatók körében azonban csak csodálkozó WTF? reakciót válthatott ki, és akkor még optimista voltam.

Ennek az oly érzékeny stílusnak, ahol bizony nagyon vékony kötélen kell úgy táncolni, hogy fennmaradjon az ember, és ne orral túrja fel a homokot, a Pretty Maids a királya, akik legutóbbi albumukkal könnyedén erősítették meg pozíciójukat, ám emlékezzünk csak az elmúlt hosszas évtizedekre, amikor is Ronnie Atkinsék hallatán bizony sokszor csak vállvonogatásra futotta. Ezek az idők azonban elmúltak, jelenleg, mikor az európai heavy metal új hullámának (viszonylagos) sikerkorszakát éljük, amibe a szintipop és a metronóm-dobolás könnyedén integrálódott, már minden elfogadottá vált, illetve minden is. A vaskalaposságáról híres közönség kemény magja az undergroundba húzódott vissza – illetve az underground undergroundjába, hiszen a metal mainstream jellege majdnem teljesen megszűnt –-, a globalizáció a fanok toleranciáját is szélesebb határok közé tárta, ráadásul felnőtt az a generáció is, akik kíváncsian fordulnak a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek zenei közege felé, főleg, ha metalba ágyazva kapják meg azokat a hatásokat, melyeket én, úgymond, az anyatejjel szívtam magamba.

A The Unity tehát jókor érkezett, és még az sem ront a renoméjukon, hogy eléggé kiszámíthatóan teszik dolgukat – ez azonban ebben a stílusban néha kötelező is, nehogy felboruljon az a kényes egyensúly, aminek mentén menetelni kell. Ráadásul egyaránt érezniük kell a keményebb riffek és a szinte AOR dallamok megfelelő arányát, nehogy valamiféle értelmezhetetlen kreatúra legyen a végeredmény – ez pedig magas szintű dalszerzői és hangszerelési tehetséget igényel, aminek meglétét immár a harmadik albumon bizonyítják a fiúk.

Van itt hát minden, aminek keveredéséből nem ordas okádás lesz a végállomás: Helloween parafrázis (Damn Nation), groove-os power zakatolás (Scenery Of Hate, We Don’t Need Them Here), poroszkálásba oltott dallamos szemlélődés (Line And Sinker, Destination Unknown), Whitesnake utánérzés (Angel Of Dawn), Ozzy-s refrénnel ellátott megemlékezés (Wave Of Fear) – mindez nyakon öntve olyan fülbemászó dallamokkal, melyektől a legkeményebb riff is két kezét magasra nyújtva adja meg magát, utat engedve annak a furcsa zenei egyvelegnek, amiről jelen írás elején "értekeztem".

Nem hinném, hogy a The Unity pusztán egy szerencsés próbálkozás vagy patikamérlegen összeállított termék – egyrészt mivel harmadik alkalommal bizonyítják a tehetségüket, másrészt a zenéjükben van egy jó adag spontaneitás és játékosság, ami könnyedén űzi el az előre megtervezettség hamis illúzióját.

Garael