Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/compassrockbanduk

Ez az átkozott járvány a zeneipart is jócskán megfektette. Április nem is szokott uborkaszezon lenni, most mégis alig-alig jelenik meg valami, ami pedig korábban erre a hónapra lett beígérve, többnyire késedelmet szenved a kialakult sajnálatos helyzet miatt. Ezekben az ínséges időkben lehet és kell leginkább "kukázni". Most egy olyan albumot bányásztam, ami ugyan az angol AOR világából érkezett, de maga inkább a progresszív rock/metál műfajba illeszkedik.

Történt ugyanis, hogy a brit melodikus rock második vagy harmadik vonalába tartozó Newman (idén márciusban jelent meg "Ignite" című lemezük az AOR Heaven kiadónál) névadója, Steve Newman elhatározta, hogy tesz egy kisebbfajta kirándulást a progresszív muzsikák irányába, és olyan zenekarok nyomdokaiba lép, mint a Rush, Saga, Marillion, Shadow Gallery. Most kivételesen nem ő énekelte föl a lemezt, az új stílushoz új hangot keresett, így lelt rá végül egy Ben Green nevű fiatal csákóra, akiről persze még életemben nem hallottam. Nincs rossz hangja a srácnak, jól is passzol ehhez a kifejezetten dallamos, de az átlagos AOR-nál jóval változatosabb muzsikához.

Szerintem nagyon hallatszik a végeredményen, hogy ez egy brit falka műve, van benne jócskán a szigetország neo-prog hagyományaiból, bár egyértelműen nem illeszthető bele ebbe a műfaji kategóriába. Egyrészt néha fémesebb (értsd: metálosabb) a hangzás, másrészt van ebben egy nagy adag amerikanizmus is, de főleg a kanadai fajtából. Engem leginkább Eric Ragno és Dan Reed egy nagyon régi és hasonló tőről fakadt projektjére, a Vox Tempusra emlékeztet (In the Eye Of Time, 2004). Csak az a gondom, hogy bár kétségkívül dallamos a dolog, nem elég dallamos, és bár tagadhatatlanul progos a fölfogás, nem elég progos a kivitelezés. Az az érzésem, hogy szegény Newman egyik széket sem akarta megülni igazán, így azután tomporával a földre esett. Azért akadnak itt elismerésre méltó pillanatok. Ahhoz elég jó, hogy az uborka ízét elvegye az ember szájából...