Kiadó:
SPV

Honlap:
www. axel-rudi-pell.de

Mit lehet írni azokról a zenészekről és együttesekről, akik több évtizede lényegében ugyanazt az albumot szállítják le, a permutációs és variációs halmazon alig változtatva? Hát az attól függ! Ha a kiadott replikánsok magas színvonalon mozognak, akkor a gyarló kritikus is megbocsátóbb, sőt, esetenként még fel is háborodik, ha kedvence jócskán kilép a már megszokott nyomvonalból. Emellett ott vannak azok, akik képességhiányból eredeztetően nem tudnak változtatni, az ő esetükben egyszerű dolga van az egyszeri bírálónak: gyors földre vitel, aztán páros lábbal a szőnyegbe taposni a delikvenst, aki ha fel is kel, vagy elmegy a kedve az egésztől, vagy beáll pofozógépnek a "bajnokságba".

Itt van tehát blogunk egyik kedvence, a teuton csoda, aki tulajdonképpen évek óta ugyanazt a sémát próbálja lenyomni a torkunkon, még a lemezek struktúráján sem változtatva: a felesleges nyitány utáni lendületes kezdődalt egy középtempós társa követi, majd jön a kötelező, számomra dögunalom ballada, és az epikus, általában hét perc fölé nyúló, a Tony Martin-féle Black Sabbath és a Rainbow iskolát követő szerzemény, ami nem véletlenül ismerős már azoknak sem, akik eddig csupán csak két albumot hallgattak meg hősünktől.

De ne legyünk rosszindulatúak, mert igazából egyik lemezre sem tudom azt mondani, hogy gyenge lenne, sőt, az ezt megelőző amolyan kedvenccé lépett elő – hát még a mostani! A "Sign Of The Times" közepéig ugyan Axel követi a megszokott szerkezetet – bár a "Bad Reputation" vijjogós szólójával kikandikál a megszokott Pell univerzumból –, de aztán a "Wings Of The Storm"-tól mintha ötletrohamot kapott volna, és elkezdi szórni azokat a riffeket, amik ugyan nem változtatják meg a megszokott összképet, ám érdekessé, változatossá, sőt, előre mutatóvá varázsolják a dalokat. (Érdemes egy pillanatra elidőzni a szokványos Rudi képi világtól elütő lemezborítón is, ami esztétikailag ugyan kifogásolható, ám már jelzi, hogy a főnök ezúttal vagy aggódik, vagy berágott, esetleg kedélyállapotában mindkét hangulati elem jelen van.)

A "Wings Of The Storm" kezdő ütemeit mintha sajtreszelővel játszanák, a durva (!) hangzás engem a Megadeth "Train of Consequences"-ének örökbecsű, vonatot idéző zakatolására emlékeztet, a "Waiting For Your Call" pedig olyan stadionrockkos riffel üti le a szinkópát a fejekben, amihez a csodálatos hangú Gioeli sem tud sokat hozzátenni, pedig hát szakavatott fekete öves mestere a megidézett stílusnak. De tovább is van, mondjam még? Nem hinném, hogy bárki reggae-s ütemeket várna egy német iszapszemű rájától, ám most itt van, és ha csak egy poén erejéig is, de tökéletesen üt – pedig általában a német humorérzéket nem tartjuk sokra, sőt, kevésre sem. A "Living In A Dream" tehát nem csak vicces, de zeneileg is élvezhető, hiszen ilyen optimista, Hammonddal bőven alátámasztott retro-rockkal az Uriah Heep szokott előrukkolni.

Hideglelős borzongás egy Axel Rudi rifftől? Igen, hiszen az "Into The Fire" olyan gonosz hangulatot áraszt, ami bátran felveszi a versenyt egy egész Netflixes horror sorozattal, az más kérdés, hogy Gioelli dallamai aztán kicsit enyhítenek a feszültségen – ennek ellenére tökéletes Black Sabbath parafrázis, aminek hallatán Iommi is minden bizonnyal elismerően bólint.

Nem hittem volna, hogy a jelenlegi világhangulat ilyen és ennyi kreatív energiát szabadít fel a német zenészben: remélem, hogy a COVID-19 után is megmarad az a csipetnyi progresszivitás, amivel ekkora meglepetést tudott okozni nekem. Úgy gondolom, hogy ebben a műfajban most nem lehet sokkal jobbal előrukkolni: a "Sign Of The Times" a Pell diszkográfia kiemelkedő darabja, ami már csak azért sem megvetendő, mert hősünk több mint negyedszázada ontja magából a hallgatni valót.

U.i.: Azért ez a többgenerációs időszak nem volt eseménytelen a banda életében, hiszen a Wikipédián külön grafikonos kimutatást kellett szerkeszteni a csapatban megfordult zenészek felsorolásához és tagságuk időrendjének bemutatásához.

Garael