Kiadó:
Silver Lining Music

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassin

Mike Lepond maga a megtestesült perpetuum mobile, az emberi örökmozgó, akit sem tűzvész, sem özönvíz, sem az emberiséget végigpusztító vírus sem tud megakadályozni abban, hogy alkosson, ráadásul olyan minőségben, amire a zenei esztéták is szívesen hivatkoznak, ha az érték fogalmát próbálják megmagyarázni az arra kíváncsiaknak. De jöjjenek a száraz, puszta tények: hősünk jelenleg – és most puskáznom kell az Encyclopaedia Metallum adatbázisából – 23 formáció aktív tagja, és ha ennek csak negyedében nyújtotta tudása legjavát, akkor is kiérdemelte a Metal Nagy Történelemkönyvében a nagybetűs címszót.

 A Mike Lepond's Silent Assassins pedig ilyen csapat – mert a projekt jellegen már túlnőtték magukat –, bárdunk ugyanis úgy játszik hangszerén, mint más a szólógitáron, ráadásul olyan formamutatványokat prezentálva, amiért bőven megérdemli a fekete övet a húrművészet basszus stílusában. Lepond ugyanakkor – ahogy egy mesterhez illik – roppant alázatosan is viszonyul a zenéhez, és jóllehet, vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen az együttesben, nem ragadta el magát, hogy öncélú bűvésztrükkökkel szórakoztassa saját magát: jelen album szerzeményei ugyanis a káprázatos basszus nélkül is bőven megállnának a saját lábukon (bocs a képzavarért), bár ebben azért nagy szerepe van a Symphony X másik alapemberének, a segítségül hívott Michael Romeonak is.

Romeo szólóalbumán már bizonyította, hogy vonzódik a filmzenei megoldásokhoz, így ne csodálkozzunk, ha a dalok egyes elemeiben – hol nagyzenekari megszólalásban, hol pőre gitárszólóban – ott bujkálnak azok a jellegzetes mozi-témák, ráadásul olyan integráns módon, ami nem idegeníti el az alap száraz metal közegtől a tulajdonképpen stílusidegen elemeket.

Az Iced Earth, Judas Priest, Seven Witches, Saxon vonalán mozgó lemez – ugyanúgy, mint elődjei –  így válik többé, mint a puszta alkotórészek együttese: hol egy rockosabb téma, hol a kedvenc folk ütemek, hol pedig az említett filmzenei betétek díszítik fel a hallottakat – ettől függetlenül a "Whore Of Babylon" címe ellenére sem adja olcsón magát: már a kezdő "Dracul Son" is úgy söpör végig az éteren, mint éhes vámpírcsapat az éjszakában, a szinte thrashes riffek között megbújó dallamok – és a tuti Romeonak köszönhető "orchestrás" rész – annyi meglepetéssel szolgál, amennyivel Vlad Tepes (Drakula) annak idején a török követeknek.

De említhetném a "Night Of The Long Knives" reneszánsz alapdallamát, amire úgy ül rá egy flamenco (!) taktussal megbolondított, szuperdallamos gitárszóló, hogy arra minden történelem rajongónak könnybe lábadhat a szeme. "Ironborn". Ebből a címből rögtön következtetni lehet, hogy itt bizony nem balladáról lesz szó, a kapkodó, sodró ütemeket ötletesen szakítja meg a dallamos, szinte himnikus, szívet dobbantó refrén, majd az a zakatolásra lassuló váltás, amitől rögtön a Judas Priest juthat eszünkbe. Sajnos így ötven felé közelítve már nem ugrik be rögtön, hogy egy-egy riff, vagy dallam honnan "ihletődött" de a "Power Of Steel" csordavokállal dúsított, Manowar közeli alapriffjét már biztosan hallottam valahol, aki kitalálja, honnan származik, annak küldök egy virtuális pacsit.

A végére marad a szokásos, aprólékos kibontású, több részletre tagolható "nagyepika". Az "Avalon" a maga nyolc percével ötletesen foglalja össze a lemezen hallottakat: a folkos-reneszánszos indítás, majd a dúdolható dallamok és a filmzenei zárás izgalmasan fogja keretbe a történteket – mint mondjak: élvezet hallgatni! Persze igazságtalan lennék, ha minden jót LePond nyakába akarnék varrni: az énekes, Alan Tecchio férfias, power-etalon hangja, és a gitárosok összetett, ide-oda kanyargó szólói legalább annyit tesznek hozzá a végeredmény értékteliségéhez, mint maga a főszereplő.

Az ezt megelőző albumot lehet, hogy kicsit elrafinálkodták a több mint húsz perces, puzzle-szerűen összerakott fő szerzeménnyel – amit én speciel most is káprázatos ötletnek tartok –, itt viszont mindennek helye van, de legfőképpen a dicséretnek. Számomra eddig az év egyik legjobban sikerült alkotása, amit akárhányszor veszek elő, mindig találok rajta egy-egy újabb meglepetést okozó momentumot.

Garael