Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial

Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes zenét hallgatni, esetleg kritikát írni: adva van a kedvenc együttesed, akiknek különösen ihletett pillanatukban sikerül tökéletesen elcsípni az ízlésedet, és úgy érezheted, ezt az albumot csakis neked írták. Oké, ez így kicsit ellentmondásos, hiszen minden kritikus azt kívánja, hogy az összes hallgató értsen egyet a véleményével, és együttesen emeljék pajzsra a bandát, összeölelkezve a metal nagy testvéri társaságában, ahol égő karddal írják az égre: a Primal Fear a mi zenénk!

Tudom, ez a metafora olyan, mint egy kiskamasz első nedves álma, amelyben végre nem csak az ihlet csókolja meg a serdülő fiút, hanem a szomszédban lakó öt évvel idősebb új szomszéd lány (nő), de mit csináljak, ha ötven fele járó vén csatalóként még mindig tudok lelkesedni – ha ez baj, ott egye meg a fene a világot, az én legjobb haverom a Primal Fear, a többi meg nem érdekel!

De lássuk csak, mi is történt. Adva van a szupergrúp, amelyben két olyan gitáros zeneszerző is játszik – Magnus Karlsson és Alex Beyrodt –, akikből egy is elég lenne a világhírhez, és akiknek tudását hallgatva kétszer is meggondolja az ember, hogy gitárt ragadjon a kezébe. Mellettük ott van a szintén zeneszerző géniusz basszeros és az abszolúte lusta, ám klasszis énekes, aki jóllehet, csak a hangját adja az egészhez, de az is több mint elég. (Hansen mesélte a Gamma Ray Scheepers fémjelezte korszakából, mennyire is így van ez a dolog: Ralph ugyanis gyakran csak a próbák vége felé jelent meg, hogy a teljesen kész dalokat felénekelje, ami viszont Kainak nem volt teljesen elég, az elégedetlenségnek pedig szakítás lett a vége, a jelen együttes és az én szerencsémre.)

"Metal Commando", "Raise Your Fists", "My Name Is Fear" – hát ha a lemez és a dalok címeiből, valamint a szövegekből indulunk ki, akkor sokak számára érthetetlen lehet a lelkesedés, hiszen a "prózai rész" tulajdonképpen a metal sztahanovisták lelkesítő prospektusainak tömény kivonata, ami még azon diétázóknak is megfekszi a gyomrát, akik mindennap a Manowar-diszkográfiával edzik gyomrukat, hogy mindenfajta zöldséget meg tudjanak emészteni.

Elégedettségemet az is fokozza, hogy a legutóbbi albumon a fáradtság és az önismétlés jeleit véltem felfedezni – nem mintha jelen dalcsokorban sok újító kezdeményezés lenne –, a refréneket kidolgozatlannak éreztem, és hiányoltam azt a magával ragadó lelkesedést is, amely általában a kreativitás dobozának a nyitókulcsa. A csapat az "Apocalypse" albumon visszatért a kezdeti, szikárabb megközelítéshez, ám a dallamokat nem sikerült a verzék horzsoló minőségéhez passzintani, így a dalok kiüresedett riffhalmazzá váltak, melyeket csak a remek gitárszólók mentettek meg attól, hogy lufiként szálljanak fel az égbe, hogy aztán csöndesen kidurranjanak.

A keményvonalas attitűd a "Metal Commando"-t is jellemzi, a billentyű egyedül az utolsó, epikus "Infinity"-n tűnik fel, ám Scheepers ezúttal megfogta a (dallam)isten lábát, mert a kőkemény, Judas Priestet idéző hangzás ellenére is szinte fütyülhető slágerek születtek. Érdekes, hogy a "lazább" környezethez szokott Karlsson mennyire be tudott illeszkedni ebbe a keménykedő világba is, Beyrodt-tal együtt elkövetett neoklasszikus hatású szólói hatékonyan csiszolják gömbölyűre a sarkos német zenei fordulatokat. S ha már említettem az "Infinity"-t – olyan epikus, három részből álló csoda született, amely az együttes eddigi teljesítményének egyik csúcspontja, és tökéletesen alkalmas arra, hogy az izmozásban kissé megfáradt hallgató lelke is megkapja a magáét.

A Primal Fear tehát méltó lett "régi nagy híréhez”, a zenekari tagok összessége egy még magasabb minőséget hozott létre, ami ha nem is a progresszió csúcsa, de mindenképpen szórakoztató és tökéletesen alkalmas arra, hogy egy-egy fárasztó nap után ki tudd ereszteni a gőzt.

Garael