Kiadó:
Escape Music

Az a nem túl sok magyar rajongó, akiket a '70-es évek óta megihletett a Kansas egyébként zseniális progresszív rock muzsikája most jócskán örülhet, mert az idei év nagyon kegyes volt hozzájuk. Egyrészt hosszú, 16 éves kihagyás után a Kansas újra aktív (bár a régi zenészek közül mindössze kettő, a dobos és a gitáros maradt). Az új fölállásban már második lemezüket jelentették meg júliusban "The Absence Of Presence" címen. Másrészt létezik egy Kansas emlékzenekar, jóllehet ezt a tagok soha, sehol nem deklarálták így. Mindazonáltal nehéz lenne tagadni, hogy a Jerome Mazza (Angelica, Outlaw Son) és Torben Enevoldsen (Section A, Fatal Force, Acacia Avenue) által létrehozott Pinnacle Point elsődleges forrása, ihlete a klasszikus Kansas figyelemreméltó munkásságában keresendő.

A Pinnacle Point 2017-ben a Perris Recordsnál mutatkozott be a "Winds Of Change" albummal. Akkor recenziómban még azt írtam, hogy a Kansas mellett jócskán merítettek a Journey és Saga zenéjéből is, de mára teljesen elhatalmasodott rajtuk a Kansas-láz, amit csak erősített Valeria Pozharitskaya hegedűs hangsúlyos szerepeltetése. Tekintve, hogy Mazza hangja tiszta olyan, mint egykor Steve Walshé, a Kansas-párhuzam eleve adott volt, de ebben is sikerült egy magasabb dimenzióba emelkedniük.

A "Symphony Of Mind" nekem valamivel jobban tetszik, mint elődje. No, nem a Kansas már-már szolgai másolása miatt, hanem mert jobbnak és rétegzettebbnek hallom a hangzást. Ebben lehet, hogy szerepe van annak is, hogy a Perris Recordstól (ami inkább csak egy amolyan internetes CD áruház) átkerültek az Escape Musichoz (ami azért még mindig nem a BMG).

Mazza és Enevoldsen nem aprózták el, a lemez közel 70 percébe 12 szerzemény fért bele. Az instrumentális "Ascent To The Point" ideális kezdés, és bár nem minden dal 100 százalékos, bőven akad itt olyan nóta, amit nagyon szívesen látnék akár egy új Kansas lemezen is (nem is lógnának ki egy csöppet sem). A "So Alive" például egyenesen telitalálat, csakúgy, mint a "Prodigal", az "In The Wake Of Hope" és az albumot záró, Walsh hiperdallamos balladáit idéző "Nothing At All". Talán még egy hajszálnyival jobban is tetszik a nagy példakép idei lemezénél, mert tempósabb és több rajta a technikás, bő lére eresztett gitárszóló. Igen kellemes meglepetés...

Tartuffe