Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Neal Morse az a muzsikus, aki nem apróz el semmit. "Ha lúd, legyen kövér"-alapon – úgy tűnik – elhatározta: folytatja a "Sola Scriptura" című, eleve kétlemezes albumának gondolatmenetét. A "Prelude" című bevezetőben konkrét utalás történik a "Sola Scriptura" főszereplőjére, Luther Mártonra. Ez vajon azt jelenti, hogy elő fog kerülni a protestáns hitvallás alapjaként kezelt mind az "öt sola": a "sola Scriptura" (egyedül a Szentírás) és a "sola gratia" (egyedül a kegyelem) után esetleg terítékre kerül a "sola fides" (egyedül a hit), a "solus Christus" (egyedül a Krisztus) és a "soli Deo gloria" (egyedül Istené a dicsőség) is? Ha figyelembe vesszük, hogy milyen neurotikus-mániákus termékenységgel áldotta meg a Teremtő Morse-ot, az eshetőséget kizárni bizony nem lehet.

A lemez dalait természetesen most is a Neal Morse Band zenészei játszották föl, kivéve, hogy ezúttal a koronavírus-járvány miatt kénytelenek voltak eltekinteni a személyes találkozástól. A fölvételeket még áprilisban végezték az ilyenkor szokásos internetes fájlküldözgetéssel. A "sola gratia" tétel szövegszerű kifejtése – hála Istennek! – ezúttal sem egy teológiai értekezés formátumát követi; vezérfonalként Szent Pál apostol megtérése és élete szolgál, aki Morse szemében személyes illusztrációja, megtestesítője a jelmondat igazságtartalmának.

A blog rendszeres olvasói tudják, hogy durván elfogult vagyok Neal Morse munkásságát illetően, és ez vonatkozik arra a bő 10 évre is, amit a Spock's Beard kötelékében töltött. Zseniális a pali, minden porcikájából megállíthatatlanul szivárog a zene, dallamokkal a fejében fekszik és kell, a házi stúdióját pedig legföljebb a biológiai funkciók ellátása érdekében és az istentiszteletek idején hagyja el. Ugyanakkor az utóbbi időben határozottan a fáradás, a kreatív energiák elapadásának jeleit látom rajta, még akkor is, ha egyébként mély álomból fölébresztve is tudna min. két jó nótát írni még fogmosás előtt. A tavalyi duplalemezes anyag, a "Jesus Christ the Exorcist" véleményem szerint vastagon engem igazol. Annak idején az a vád ért, hogy elhamarkodtam a recenziót, de az ítéletem egy év távlatából is teljesen megállja a helyét.

Bármilyen magabiztosan, sőt, nagyképűen hangzik: egyszerűen annyira a bőröm alatt van már Morse életműve, stílusa és muzikalitása, hogy egy-két hallgatás után is megalapozott, időtálló állásfoglalásra vagyok képes. A "Sola Gratia" szerintem jobban sikerült, mint a tavalyi anyag, s ez talán annak köszönhető, hogy nem lett kétórás játékidőre kinyújtva. Persze jobban is szól, és Mike Portnoy szereplése sem elhanyagolható tényező. Ennek ellenére zavaróan sok az önismétlés; úgy tűnik, erősödik a musicalesedés nem föltétlen pozitív előjelű tendenciája, és már azt az ihletet sem érzem, ami a szólókarrier első öt évét jellemezte.

Ez egy olyan korszakos géniusz esetében, mint Neal Morse, nyilván nem jelenti, hogy középszerű, unalmas album született, vannak itt bőven szép pillanatok, lebilincselő instrumentális részek és kitűnő szólók (a "Never Change" Gilmouros gitárszólója pl. egészen hátborzongató). Mondanám én, hogy "Neal, itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit!", de tudván tudom, hogy a csókának az a pihenés, ha beül a stúdiójába komponálni...

Tartuffe