Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.dereksherinian.com

Bár Derek Sherinian billentyűs legutóbbi szólólemeze közel tíz éve jelent meg (Oceana, 2011), arról szó sincs, hogy eddig csak a babérjain ült volna, hiszen több Black Country Communion és Sons Of Apollo albumon muzsikált, zeneszerzőként szerepelt, de a Generation Axe turnékon is rendszeresen kiszolgálta az elképesztő: Steve Vai, Zakk Wylde, Yngwie Malmsteen, Nuno Bettencourt, Tosin Abasi által alkotott gitáros kollektívát. Persze – elismerve, hogy több irányban is elkötelezett és komoly munkaetikával megáldott muzsikus – még így is kicsit övön aluli ütésként ér bennünket az összesen nyolc szerzemény és a kevesebb mint 45 perces játékidő.

Jó szokását megtartva most is nagyon komoly gárdát vont be a szólólemez munkálataiba. Az alapcsapatot Simon Phillips dobos (aki társproducer, valamint társzerző is néhány dalban) és Ernest Tibbs bőgős alkotják, de vendégszerepel rajta egy rakás vérbeli legenda: Zakk Wylde (The Phoenix), Ron "Bumblefoot" Thal (Empyrian Sky), Steve Vai (Clouds Of Ganymede), Joe Bonamassa (Them Changes), Tony Macalpine (Octopus Pedigree) és Kiko Loureiro (Pesadelo), de a ritmusszekció olyan doyenjei is, mint Virgil Donati, Tony Franklin, Jimmy Johnson és Billy Sheehan.

Minden adott hát ahhoz, hogy lehengerlő instrumentális teljesítményektől hemzsegő lebilincselő, izgalmas anyagot kapjunk a kezünkbe. Sajnos ebből csak az első megföllebbezhetetlen evidencia (az előzetes elvárások és a konkrét megvalósulás alapján is), mert ez a szerény terjedelmű dalcsokor messze van a lélegzetelállító, "dionysosi" élménytől. Egyrészt nagyon csapongó (ez nem ugyanaz, mint a sokszínű); van itt zongora alapú jazz (Dragonfly), klasszikus jazz-rockfúzió (Empyrian Sky), de flamenco metal is (Pesadelo), másrészt – és ez a nagyobbik baj – nagyítóval kell keresni az emlékezetes témákat. Kiemelkedően a bűbájosan elvarázsolt, szelíden lüktető "Clouds Of Ganymede" a legjobb tétel – ez Sherinian első koprodukciója Vajas Pistával. Kifejezetten élvezetes továbbá a játékos "Dragonfly" és a stílusában lólábként kilógó Buddy Miles földolgozás, a bluesos-énekes "Them Changes" Joe Bonamassával – no, és talán az elsősorban Simon Phillips teljesítménye miatt átlagon fölüli "Temple Of Helios" (amelyről ordít, hogy Phillipsnek komponistaként is erősen benne van a kanala).

Ennél többet – fájdalom – nem nagyon tudok elmondani erről a főnixmadárról, amely érzésem szerint se új életre nem kelt hamvaiból, se nem repít bennünket a szédítő magasba.

Tartuffe