Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.dereksherinian.com
myspace.com/dereksherinian2008

Derek Sheriniant legtöbben a Dream Theaterrel ismerték meg, pedig előtte is, azóta is rengeteget dolgozott session zenészként, ráadásul olyan stúdió és koncert zenészként, akinek saját ötletei, szerzeményei vannak. A kismillió projekt és bedolgozás mellett az "Oceana" már a hatodik szólólemeze. Szólóban eleinte klasszikus jazz-rock fusion vonalon mozgott (pl. "Inertia", 2001), majd néhány kimondottan metálos "kirándulás" után Zakk Wylde-dal és Malmsteen mesterrel, most visszakanyarodott a fúzió világához.

Nem volt ez túl éles kanyar, hiszen alapvetően mindig is ez a zenei megközelítés jellemezte, és az új albumon is vannak rockosabb, metálosabb pillanatok, pl. a "Ghost Runner" Steve Stevens-szel. Mindenesetre föltűnő, hogy a neves muzsikus vendégek között leginkább csak jazz-rockkal, esetleg blues-zal foglalatoskodó arcok szerepelnek, tipikus "metálosok" nem. Fölbukkan itt Steve Stevens mellett (talán ő minősül itt a kakukkfiókának) Steve Lukather, Joe Bonamassa, Doug Aldrich (aki ebben a közegben nem nagyon tud kibontakozni) és Tony McAlpine, míg a ritmusszekciót Simon Philips, Tony Franklin és Jimmy Johnson alkotják.

Az én problémám ezzel a Berklee diplomás billentyűvarázslóval mindig is az volt, hogy jazzistának túl metálos, metálosnak túl jazzista. Bár manapság divat a progresszív zene (vagy az arra való hivatkozás), azért úgy istenigazából kevesek számára átjárható a két műfaj, és a rajongótáborok sem túl barátságosak egymással. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem kedvelem Sherinian hangszíneit, valahogy olyan szerencsétlen érzékkel válogat a szinti hangzások között, mint Pat Metheny a gitárhangzások között.

Az "Oceana" sem tudott meggyőzni engem arról, hogy Sheriniannek maradnia kellett volna a Dream Theaterben (pedig Rudess-szel sem vagyok száz százalékosan kibékülve). Mindössze két nótát találok igazán szerethetőnek: a "Ghost Runner"-t és a címadó "Oceana"-t, és talán nem véletlen, hogy mindkettőt Steve Stevens pengeti. Ez a két szám azonban kevés ahhoz, hogy egy lemezt nyugodt szívvel ajánljak vagy fenntartások nélkül jónak minősítsek.

Tartuffe