Nagyon sokszor megtörténik, hogy akkor tudatosul bennünk egy-egy ember igazi értéke, ha már elment, amikor fájni kezd és fojtogat a hiánya, utólag döbbenünk rá, mennyi mindent vitt magával és mennyi mindent hagyott itt nekünk. Valójában a legtöbb ember így búcsúzik. Nagyon keveseknek pedig megadatik, hogy haláluk után legendává válnak.

Eddie viszont úgy ment el tegnap, hogy a halála és majd a múló idő már nem fog tudni mit hozzáadni személyéhez, zenei elismertségéhez. Évtizedeken keresztül kikezdhetetlen élő legendaként élt velünk. Mindenki úgy tartotta számon, mint igazi újítót, amit ő a gitározáshoz hozzátett a hetvenes évek végén, annak nem volt látható, jól tetten érhető előzménye addig a kortárs rockzenében. Hogy személye és tisztelete mennyire volt független a mindenható zeneipartól, mennyire állt trendeken felül, jól mutatja, hogy a Van Halen "Balance" lemeze pl. abban a grunge-korszakban tudott sikeres lenni, akkor tudott slágereivel rendszeresen az MTV klipjei közé kerülni, amikor az Eddie által képviselt és forradalmasított hangszerkezelés, sőt a gitárszóló, mint olyan, kimondottan cikinek, tiltottnak számított. Az Eddie stílusát utánzó, sőt esetenként azt tovább is fejlesztő, a nyolcvanas években gitárhősökké váló virtuózokra (Yngwie, Vai , Satriani, stb) ekkor többéves (el)hallga(tta)tás várt, de Eddie elismertsége, zenekarának státusza ekkor is érintetlen és kikezdhetetlen maradt.

Talán százezres nagyságrendű is lehet azon neves és tök ismeretlen (szoba)gitárosok száma, akik szinte bármit és bármikor eljátszanak a hangszerükön (beleértve a legtöbb Van Halen szólót is), akik hangszerkezelésben, technikailag szinte mindent tudnak. De olyan, aki forradalmat csinál, tehetségével valamit létrehoz és elindít a szinte semmiből és még életében kikezdhetetlen legendává válik, nos, olyan nagyon nincs sok.

Nyugodj békében, Eddie!

Túrisas