Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Dean Wells, az ausztrál proggerek atyja (sőt, gyakorlatilag ő maga a Teramaze) egyszer már ugyanezt eljátszotta. A 2014-ben megjelent közel 80 perces "Esoteric Symbolism" után egy bő évre már elő is állt egy újabb órányi aprólékosan összepakolt, nem éppen témái egyszerűségéről híres progresszív metál muzsikával (Her Halo), amely ráadásul élete legjobb anyagának bizonyult. Nem tudom, hogy csinálta, mint ahogy arról sincs fogalmam, hogy a tavalyi 70 perces "Are We Soldiers" után mikor volt ideje megírni, fölvenni, mixelni és maszterelni a 70 perc hosszú "I Wonder"-t. Hát igen: I wonder, azaz csak csodálkozom... még a szám is tátva marad.

Nincs helye a félrebeszélésnek: a csóka egy igazi géniusz, fantasztikus gitáros és tehetséges, termékeny dalszerző. Egyetlen problémám, hogy kezd elhatalmasodni az a fajtájára igen jellemző betegség, amit az egyik leghíresebb "gazdatestről" én csak malmsteenitisnek szoktam nevezni. Rapszodikusan, pillanatnyi hangulatától függően rugdossa ki és igazolja le a zenészeket; hatalmas és átláthatatlan körülötte a jövés-menés. Most még az énekes poszton is változás történt: először kirúgta Brett Rerekurát, hogy fölvegye Nathan Peachey-t, akit kirúgott, hogy visszavegye Rerekurát, hogy végül tőle is megszabadulva maga álljon a mikrofon mögé. Az is beszédes, hogy most először az album magánkiadásban jelent meg (vagyis kiadói kontroll nélkül). Nagyon nem lehet egyszerű zsenikkel dolgozni.

Azért szerencsére Wellsnek lényegesen jobb hangja van, mint Yngwie-nek; nagyjából ugyanaz a tónusa, mint az általam favorizált Peachey hangjának, csak kevesebb színnel, játékkal, kifejezőerővel. Szóval a változás nem okozott tragédiát, de nem is tett jót a Teramaze-nek. Mivel a baj nem jár egyedül, az ének szoftosodásával egyidejűleg a zene is hallhatóan fölpuhult: sokkal lineárisabb (kevésbé progresszív), néhol pedig határozottan popos (pl. Lake 401, Run).

Nagyon nehéz több mint egy órányi ilyen jellegű muzsikáról pár hallgatás után mértékadó véleményt formálni. Nyilván nagyon sokszor le kell még pörögnie az anyagnak ahhoz, hogy sejtszinten be tudjon épülni a szervezetembe. Az első körök után egyértelműen az erőteljesebb, komplexebb dalok jöttek be (Ocean Floor, A Deep State Of Awake, Idle Hands/The Devil's Workshop), valamint a lüktető, monumentális címadó ballada. Egyelőre gyöngébbnek érzem tavalyi elődjénél (főleg a nálam etalon-státuszban szereplő "Her Halo"-nál), de ez olyan zene, amelynek mélyén szívós kereséssel akár még egy nagy marék jól elrejtett drágagyöngyre is lelhetek.

Tartuffe