End Of Paradise: Ősök Éneke (2020)

endofparadiseosokeneke.jpgKiadó:
Nail Records

Honlap:
endofparadise.hu

Az End Of Paradise egyike a kedvenc magyar tradicionális heavy metal bandáimnak. Mind a háromnak. Ez pedig akárhogyan is számoljuk, 33%-os tetszési indexet jelent, ami nem lebecsülendő teljesítmény. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a többi, hasonló stílusban tevékenykedő zenekar kutyaütő lenne (egyébként is szigorúan büntetik az ebek kínzását), hiszen az Ossian, az Ómen, a Kalapács – a Pokolgép szintén benne van a háromban – tapsot érdemlő életművet tudhat magáénak, csak hát egy ideje nem tudnak úgy megérinteni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, még akkor sem, ha legutóbbi lemezeik között van olyan, amelyik bátran mellé állhat a fénykorban termeltek oldalára. Igen, minden bizonnyal így is lehet mérni az idő múlását, vagyis az ízlés megváltozásával vagy meg nem változásával – ekkor van az, hogy már semmi újnak nem tud örülni az ember, annál inkább a réginek –, tehát minden bizonnyal bennem is megvan a hiba, hogy így állunk, már ha a zenehallgatási szokásokat hibának lehet nevezni.

Ráadásul az End Of Paradise semmivel sem jobb, mint társai, talán az eddigi énekest, Feltein "Zombi" Attilát említhetném, akinek hangja és dallamai nagyobb hatással voltak rám, mint a heavy metal társak dalnokai, de ezen a lemezen már nem ő énekel. Szívtam is a fogam, amikor megtudtam a hírt, mindaddig, amíg ki nem derült, ki áll a helyére: Lévai Sándor régi ismerős blogunkon, hiszen a Noctis frontembereként már demós időszakuktól kezdve figyelemmel kísértük ténykedését. Sándor alapvetően más hanggal rendelkezik, mint elődje, példaképei között minden bizonnyal ott van Bruce Dickinson és Timo Kotipelto, és kijelenthető, hogy a kedvencek hatása nem múlt el nyomtalanul, ez pedig ilyen kvalitású talentumok esetében mindenképpen dicséretre méltó.

Az énekhang – bár ez nem jellemző ebben a szcénában – stílusbeli változást is hozott. A korábbi, tradicionális magyar heavy metal kissé darabosabb, németesebb elemei megváltoztak, helyüket az Iron Maiden galoppozós témái és dallamai vették át. Azt nem merném kijelenteni, hogy kaptunk egy újabb Iron Maidnem feldolgozás nélküli, saját albumot, de Eddie árnyéka ott lebeg szinte minden ikergitáros szerzemény fölött, a basszus pedig néha önálló életre kelve játszik szólófutamokat.

Megmondom őszintén, lehet, hogy regresszív alkat vagyok, de nekem a korábbi dallamvilág jobban tetszett, Feltein Attila durvább, reszelősebb hangja pedig a zene súlyát is nagyobb etalonokkal mérte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hibáztak a fiúk, hiszen én csak egy vagyok a remélhetően számtalan más hallgató közül, de számomra kicsit egysíkú a lemez, kiugró slágerek nélkül, melyekből a korábbi alkotásaikon mindig volt három-négy olyan, ami azonnal beleragadt az ember fülébe. Az egysíkúság pedig ne zavarja az olvasót, lehet azt magas színvonalon is csinálni – példa rá a lemez –, de az izgalom-faktor mindenképpen csökken, még akkor is, ha igazából másba nem nagyon tudok belekötni.

A szövegek sem rosszak, kissé el tudnak szakadni a bevált sémáktól: az egyén társadalmi helyét, szerepét taglalják múltunkban és jelenünkben, ez pedig olyan téma, ami bármelyik korszakban kimeríthetetlen tárháza a felteendő kérdéseknek. A hangzással sincs baj, a Moby Dick énekesénél, Smicinél az MD stíúdióban kiváló munkát végeztek, bár én a gitárokat kicsit harapósabbra vettem volna, főleg annak fényében, hogy Tamás éneke legtöbbször a felsőbb regiszterekben mozog – így meg lett volna az a mélyebb ellenpont, ami az ambivalenciából eredően megadta volna a hangulati izgalmat.

Egységesen magas színvonalú, némiképp megváltozott stílusú albummal leptek meg a fiúk, ami ha számomra nem is annyira kedves, mint eddigi munkáik, minden bizonnyal megadja azt a lépcsőfokot, amivel tudnak egyet (kettőt) felfelé lépni.

Garael

Címkék: lemezkritika