Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.eternalidol.it

Ellentétes érzelmek kezdtek viaskodni bennem, mikor megláttam az Eternal Idol új albumának adatait: a Frontiers név hallatára – tudom, tudom, ostobaságnak tűnő általánosítás – legszívesebben rögtön ugortam volna, mint Pósalaky úr a "Légy jó mindhalálig"-ban, ha unta a felolvasottakat, ugyanakkor remegő kézzel indítottam volna azonnal a lemezt, mikor láttam, hogy a vokális duett egyik szereplője Fabio Lione. Giccses? Igen! Modoros? Igen! Sematikus? Igen. Mindezek ellenére az olasz tenor bármely munkája azonnal el tudja bennem indítani azokat az érzelmeket, amelyekért tulajdonképpen zenét hallgatok. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy mindent bekajáltam, amin Lione szerepelt, de számomra még egy gyengébb szerzeményt is úgy tud előadni, – mit előadni, eljátszani! –, hogy az egy osztállyal feljebb léphessen a bajnokságban.

Jelen lemez irányvonala – még ha power metalt is írt több külföldi szaklap – inkább közelít a Kiske-Sommerville-féle melodikus metalhoz, hiszen talán egyszer-kétszer szólalnak meg agresszívebben a dobok és a gitárok, ez azonban nem predesztinálja az albumot arra, hogy bármiféle power címkét bitorolhasson magának. A duett másik tagja a szokásos, klasszikus énekórákon felnőtt szoprán hölgy, név szerint Claudia Duronio, aki minden igyekezete ellenére sem tud kibújni Fabio árnyékából, Lione pedig párbajként felfogva a dolgot lecsap minden ziccert, hogy az is hallhassa, ki az úr a háznál, aki 25 évig volt tüzér a seregben.

A zene pedig – némi szimfonikus aláfestéssel – árad a két énekesből, akár a Csele-patak a gyászos emlékű mohácsi vereség után, és jóllehet, annyi panel kerül felhasználásra, hogy azzal a megboldogult Magyar Építőipari Vállalat minden bizonnyal felépíthette volna Magyarország legnagyobb lakótelepét, mégsem mondanám unalmasnak a hallottakat. S hogy miért? Mert olyan ember vagyok, aki örömmel üdvözli újra és újra azokat az elemeket, melyek képesek kellemes érzéseket indukálni benne; szakács olvasóink kedvéért pedig képes vagyok minden héten megenni a töltött káposztát – már ha jól van elkészítve. A lemez ugyanis minden bizonnyal értő kezek között formálódott, melyből csak úgy árad a játékos öröm, még akkor is, ha szentimentálisra fordulnak a dolgok, és az ifjú Wether szenvedéseinek tökéletes háttérzenéjévé avanzsálódnak a dallamok.

A szórakoztatás igénye persze ejthet csorbát olyan dolgokon, mint az instrumentális bravúrkodás vagy a progresszív megoldások okozta felfedező öröm, de tudomásul kell venni, hogy itt és most egy gyorsfogyasztásra készült, pillanatnyi ízorgiát kapunk, ami ugyan tetszetős és élvezetes momentumokkal szolgál, de semmiképpen sem hosszú távra. Jó étvágyat!

Garael