Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Bár semmi közük egymáshoz, a tagok névsorában sincs egyezés, ráadásul teljesen más kiadó égisze alatt munkálkodnak, a John Diva... sokban hasonlít az előzőleg recenzált Voodoo Circle-höz. Itt most nem arra gondolok, hogy mindkét banda német, hanem arra, hogy mindkét együttes a nosztalgia jegyében fogant. Beyrodt Sanyi és a Vudu Körök nyilvánvaló Whitesnake bűvöletben élnek, míg Művésznő János és a Szerelemrakéták bármit fölzabálnak, szintetizálnak és kiadnak magukból, ami a '80-as évek sleaze/glam/hajmetál mozgalmát jellemzi.

A 2019-es bemutatkozó lemez (Mama Said Rock Is Dead) még igazi kavalkádja volt az azonnal lenyomozható stílusgyakorlatoknak, és tele volt olyan számokkal, amelyek hallatán az öreg rocker néhány taktus után rávághatta: ez Mötley Crüe, ez Van Halen, ez Poison, ez Whitesnake, ez Bon Jovi, ez Aerosmith stb., az "American Amadeus" már közel sem ilyen nyilvánvaló, könnyen lenyomozható. Ez nem azt jelenti, hogy saját hangra találtak, vagy már nem a '80-as évek cicagatyás, pufihajú zenészeitől merítenek ihletet. A John Diva... továbbra is egyfajta tribute banda, méghozzá abból a fajtából, mint az összehasonlításokat kereső kritikus lelki szemei előtt azonnal megjelenő Steel Panther, vagy éppen az első bekezdésben hivatkozott Voodoo Circle.

A hangja (s talán egy csöppet a fizimiskája) miatt engem elsősorban a Poison frontemberére, Bret Michaelsre emlékeztető John Diva a megszokott muzsikustársak mellett ezúttal igénybe vette külsősök segítségét is: a "Bling Bling Marilyn" társszerzője Hannes Braun (Kissin' Dynamite) volt, Michael Voss (Mad Max, Michael Schenker) pedig a "Champagne On Mars" és a "This Is Rock 'n' Roll" című dalokba piszkált bele.

Elsőre elrettentőnek tűnhet, hogy 15 szerzemény kapott helyet az albumon, de nem kell félni, a lemez így is mindössze 58 perces, ráadásul a 15-ből 2 bónusz (megjegyzem: nem a gyönge, unalmas fajtából), 1 pedig annak a címadónak orkesztrált változata, amelyben jelképesen a beskatulyázhatatlan osztrák zenész, Falco emléke előtt hajtanak fejet.

Valamiért úgy érzem, hogy ez most szórakoztatóbb, fölszabadultabb, vidámabb lett, mint a korábban tárgyalt Voodoo Circle. Önállóság és maradandóság tekintetében a Művésznő most sem lépi át az ingerküszöböt, de van az úgy - főleg a jelenlegihez hasonló lehangoló időszakban -, hogy az ember nem okulni, csak mulatni akar - az "American Amadeus" pedig maga a megtestesült hard rock dáridó.

Tartuffe