Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
facebook.com/TransatlanticMusic

A Transatlantic zenészei - a progresszív rock/metál műfaj igazi óriásai - mindig föladják a leckét a kritikusoknak. Nem elég, hogy összetett, "sokszorhallgatós" muzsikát írnak, nem elég, hogy a lemezeik alaphangon 70 perc körül vannak, most, 6 év kihagyás után még két verzióban is jelentetik meg az új albumukat. És itt bizony nem egyszerűen arról van szó, hogy a rövidebb változatról lehagytak néhány nótát. Az történt ugyanis, hogy a négy "nagy öreg" még 2019 őszén összejött egy svédországi stúdióban és szokás szerint bámulatos gyorsasággal, tök lazán összehajigált kb. 90 percnyi anyagot. A munkálatok azután megszakadtak, pontosabban nem a tervek szerint alakultak, mert beütött a koronavírus-járvány, így, amikor némi kihagyás után az alkalmi formáció zeneszerzés szempontjából legaktívabb tagja, Neal Morse újrahallgatta a számokat, úgy ítélte, talán szerencsésebb lenne egy tömörebb, itt-ott fazonigazított verziót leadni a kiadónak. Ezen azután jól összevitatkoztak.

A feszült helyzetnek végül a tolerancia jegyében az lett a föloldása, hogy Roine Stolt megkapta a megalomán első verzió fölötti szabad rendelkezés jogát, míg Morse megalkotta a saját tömörített változatát. Egymástól függetlenül, saját produceri, szerkesztői fölfogásuk alapján gyúrták össze a rendelkezésre álló fölvételekből a "Forevermore (extended version)" és a "The Breath Of Life (abridged version)" című anyagokat. Ez lehetne éppen egy kifejezetten rajongóbarát megoldás is, de a helyzet az, hogy a változatok tényleg sokban különböznek egymástól, nem csak a játékidő hossza és néhány jelentéktelen részlet választja el őket egymástól. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy valaki vagy a neki tetsző változatot vásárolja meg kb. 4.000 forintos áron, vagy a mindkettőt tartalmazó box settet kb. 14.000-ért (esetleg a díszdobozos kiadást kb. 32.000-ért). Én részemről maradok annál a relatíve pénztárcabarát megoldásnál, hogy mindkét változatot külön vásárolom meg, így 8.000-ből kijön az egész.

Visszaolvasván a korábbi Transatlantic lemezekről írt kritikámat, rájöttem, hogy két dolgot egyetlen alkalommal sem felejtettem el megemlíteni: (1) hogy Neal Morse (akárcsak pl. Glenn Hughes vagy Richie Kotzen) annyira erős egyéniség, hogy bármiben benne van a kanala, a végeredmény brutálisan Morse-os lesz. (2) Minden elismerésem mellett jegyzem meg: én már régen útilaput kötöttem volna Roine Stolt lábára, mivel szerintem az alapvetően billentyűs Morse pl. jobb gitáros nála, ráadásul idegesít a hangja és a dallamai sem mindig fekszenek igazán (pedig Morse mellé valóban kell még egy hozzá hasonlóan magabiztos, termékeny zeneszerző). Voltaképp a saját együttesében, a The Flower Kingsben sem Stoltot tartom a legjobb muzsikusnak, vagy éppen komponistának: mind Hasse Fröberget, mind Jonas Reingoldot tehetségesebbnek ítélem. (Húúú, ezért kapni fogok!)

A Transatlantic lemezeivel egyébként mindig is küzdenem kellett kicsit, mivel Neal Morse immár évtizedek óta eszméletlen zenei dömpinggel bombázza a nagyérdeműt, amit pedig itt csinál, nem válik el markánsan a Spock Bearddel vagy szólóban végzett munkásságától. Végül azonban csak megbarátkoztam a projekttel, s ennek elsősorban az az oka, hogy a 2009-es "The Whirlwind"-del levettek a lábamról, pontosabban a lemez anyagát teljes egészében tartalmazó koncert DVD meggyőzött a közös vállalkozás legitimitásáról. Azóta persze retroaktív módon beszereztem az összes "tengerentúli" anyagot, és az első két album is maximálisan beért nálam.

Most pedig eljött az igazság - legalábbis az én igazságom - pillanata. Mi a helyzet a két verzióval, melyik sikerült jobban, kinek volt igaza? Az előbbiekben már elárultam magam: nálam Morse alapból sokkal magasabb polcon (piedesztálon) van, de tényleg nem az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy a "The Breath Of Life"-ban, azaz a rövidített, tömörített változatban egyszerűen több élet van. Még a hangzás, a keverés, a hangszerelés is más: dinamikusabb, feszesebb és jobb, mint Stolt verziójában, ami merengősebb, terjengősebb, szétszórtabb, pszichedelikusabb - és bocsánat: unalmasabb -, mint Morse-é. Ezzel egy pillanatra sem kívánom kisebbíteni Stolt érdemeit, az ő víziója is egyéni, átgondolt és hiteles. Valószínűleg a Transatlantic muzsikusai is elzárkóznának egy merev szembeállítástól; nem véletlenül döntöttek úgy, hogy mindkét verziónak világot kell látnia. Azért a kis ördög ott motoszkál bennem: egy ilyen koncepcionális eredetű összezördülés után tudnak-e még együtt dolgozni a jövőben; nem maradt-e maradandó tüske valakiben?

Bajban lennék, ha most, nagy hirtelenjében el kellene helyeznem a "The Absolute Universe"-öt a Transatlantic diszkográfiában. Úgy érzem, nagyon erős, változatos, tartalmas album lett, valami olyasmi, mint a "The Worldwind" volt. Ezt még érlelni, hallgatni, elemezgetni kell heteken, akár hónapokon keresztül, s akkor fog kiderülni, hogy a korábbi lemezekhez hogy viszonyul ez a rendhagyó anyag. Abban biztos vagyok, hogy közvetlen elődjénél, a "Kaleidoscope"-nál jobban sikerült, pedig az sem volt smafu.

Tartuffe