Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

E recenzió megírásához kb. annyi kedvem volt, mint egy prosztatavizsgálathoz. Vitathatatlanul hasznos dolog, egyféle kötelesség is magunkkal szemben, de megalázó és fájdalmas. 2019 óta egyre növekvő aggodalommal figyelem az általam csak malmsteenitisként meghatározott betegség elhatalmasodását az egyébként zseniális, zeneszerzőként és gitárosként igen nagyra tartott Dean Wellsen. Ezzel a kiadvánnyal aggodalmam pánikba fordult, éppen úgy, ahogy a középkorú férfi páciens esetében, aki szeme sarkából tehetetlenül nézi, amint urológusa kezére cuppan a vészjósló gumikesztyű...

Amilyen lelkesen vártam a Teramaze minden egyes anyagát a 2012-es "Anhedonia" óta, amilyen türelemmel figyeltem a banda fokozatos metamorfózisát thrashből prog rockba, most annyira levert és zaklatott vagyok. De őszintén: lehet büntetlenül zsarnokává válni egy együttesnek, kény és kedv szerint kirugdosni és leszerződtetni zenészeket, miközben folyamatosan, minden évben 70-80 perces anyagokkal bombázzuk a rajongókat? Szerintem nem. Erre Dean Wells és az immár lényegében egyszemélyes projektté degradált Teramaze a bizonyíték.

A 2015-ös "Her Halo"-nak még minden egyes hangja briliáns volt; olyannyira, hogy fix helye van abban a bizonyos "túlélő csomagban", rögtön a Dream Theater-klasszikus "Images & Words" és a Sun Caged "The Lotus Effect"-je között. Azután Wellsen elhatalmasodott valamiféle cezarománia: a tavalyi "I Wonder" már csak magánkiadásban jelent meg, a mikrofont pedig kicsavarta énekese kezéből, hogy ne kelljen senkivel megosztania a reflektorfényt (már ha lennének élő koncertek). Chris Zoupa gitárost előbb kirúgta, most visszavette, fölbérelte Jonah Weingarten billentyűst, akinek mára már hűlt helye... Sorolhatnám napestig...

Csalódásom fő oka azonban nem a teljes instabilitásban, az önkényes személyi változásokban, a lehengerlő tehetség fölaprózásában keresendő, hanem a külső és belső kontroll totális hiányában. Itt már minden egyedül és kizárólag Dean Wellsről szól, aki egy amolyan zenei kapuzárási pánik hatása alatt csak az önmegvalósításban érdekelt... egy géniusz így zárja magára véglegesen kiválóságának vasketrecét (vagy mint Malmsteen esetében: pincestúdiójának hangszigetelt ajtaját), hogy oda más, és általában a világ zaja már ne szűrődjön be soha. Szomorú ez, nagyon szomorú...

Pedig első ránézésre minden nagyon rendben van: a "Sorella Minore" az agyondicsért "Her Halo" sztorijának és zenei kísérletének egyenes folytatása, Wells más énekeseket is bevont a munkába: epizódszerepekben megjelenik a korábbi (szerintem eddig messze legjobb Teramaze) énekes, Nathan Peachey, valamint Silvio Massaro (Vanishing Point) és Jennifer Borg (Divine Ascension) is. Ráadásul az album egy 26 perces, epikus tétellel kezdődik, amely Wells karrierjének eddigi legambiciózusabb vállalása.

Sajnos azonban a többi (három) dalra már csak tizenegynéhány perc jut, a hangzás - bár voltaképp nem rossz - közelében sincs a "Her Halo" dinamizmusának (döbbenetes, hogy nemcsak a dobok, de a gitárok is gyöngébben szólnak), a dalok nagy része pedig már inkább popzene némi gitárral. Mégis kit akar Wells ezzel megszólítani? A rockereknek túl nyálas, túl szenvelgő, a rádiós popslágerekhez szokott fülnek meg túl drámai, túl összetett, nem is beszélve a "magamutogató" gitárszólókról és az egy szem, árva torokhangról.

A bosszantó igazából az, hogy szó sincs primitív, igénytelen muzsikáról, a megszürkült, "férfiatlanított" fölszín alatt végig ott izzik, parázslik a páratlan tehetség, a múzsák által homlokon csókolt nagyszerűség...

Tartuffe