Nézem ezt a DVD-t, élő felvétel (Visions from the Cathouse), és én érzem kellemetlenül magamat. Élő felvétel, mert koncertnek nemigen lehet nevezni, ahhoz ugyanis közönség is kellene. Itt olyan nincsen. A vágónak nem volt egyszerű dolga, hogy a nézők hiányát leplezze, nem is sikerült megugornia szegénynek a lehetetlent. A számok közé próbatermi és stúdió felvételeket illesztett be, hogy ne kelljen mutatni a kongó koncerttermet, de hát nyilvánvalóan kilóg a lóláb. A vége felé lankadt az operatőr figyelme is, így bevillan a maréknyi csápoló a színpad előtt – szerintem ez ugyanaz a nyolc ember, aki az elején még fényképezett – feltehetően meghívott sajtós.

Vagyis, egy újabb méltatlanul mellőzött zenekarról lesz szó. Pedig nem indult rosszul a karrierjük, az első albumuk (ez) már az MCA-nél jelent meg. A Robb Weir alapította banda Jess Cox énekes csatlakozásával vált teljessé, és már néhány kislemez elég volt a nagykiadós szerződéshez. '80-ban meg is jelent a 'Wild Cat', ami ma már klasszikusnak számít NWOBHM körökben és több remek számot is felvonultat. (Nem mellesleg pedig, sokan éppen az első kislemezüket tartják a létező legelső NWOBHM felvételnek.)

A '81-es "Hellbound"-ra új énekes érkezett (Jon Deverill), és John Sykes is csatlakozott hozzájuk másodgitárosként (később Whitesnake, Thin Lizzy). A hangzás kicsit metalosodott, judasosodott ezzel, de mindez nem csengett össze a kiadó elképzelésével, ezért a következő "Crazy Nights"-on (szintén 1981) már egy dallamosabb irányba terelte őket. Talán ez (is) volt az oka, hogy Sykes a korong felvételei után fogta a kalapját, és elköszönt. Épp időben, mert "82-es "The Cage" súlyos arányvesztésről tanúskodik. A két feldolgozást is tartalmazó, és részben a csapat mellé kirendelt külsős szerző által jegyzett dalcsokor ugyanis kvázi AOR muzsikát tartalmaz, csak éppen billentyűs nélkül. Egyértelműen az amerikai piacra készült.

Szerencsétlenségükre ez a borzalom kereskedelmileg sikeres lett, így a lemeztársaság tovább erőltette (volna) az átiratokat és a még nyálasabb vonalat. Próbáltak megpattanni tőlük, de nem akadt senki, aki a szerződésben kikötött lelépési díjat kifizette volna. Ezért inkább feloszlatták magukat, hogy szabaduljanak. Hamarosan (1985-ben) aztán újjáalakultak persze, de mivel a második énekes, Deverill lenyúlta a nevet, Weir Coxszal Tyger Tyger-ként tudott csak koncertezni. Némi nyűglődés után aztán felhagyott a zenéléssel – a sorozatos csalódások eredményeképpen szögre akasztotta a gitárt. A Tygers of Pan Tang (akkor már Deverill bandája), két újabb LP után szintén – immár másodszor – feloszlott 1987-ben.

Weir legközelebb '99-ben a Wacken tizedik és a banda huszadik évfordulóján lépett fel Coxszal, a Blitzkrieg tagjai ugrottak be kisegíteni őket ezen a meghíváson. A sikeres koncerten felbuzdulva a gitáros 2000-ben újjászervezte a zenekart, de Cox nélkül. Az időközben üzletemberré (a Neat Records tulajdonosa és főnöke) vált énekes nem vállalta ugyanis a visszatérést ebben a konstellációban. Később azért Jess Cox's Tygers of Pan Tang néven – párhuzamosan – haknizott ő is egy másik bagázzsal.

Csodálatos történet, ugye? A hogyan tegyünk tönkre egy tehetséges csapatot zene-életviteli tanácsadó nagykönyvben egész biztosan kiérdemeltek egy vaskos fejezetet. Pedig az első két korong piszok jó, ráadásul a 2000 utáni felállások is nagyon korrekt hanghordozókat jelentettek meg. Különösen szeretem az utolsó négy CD-jüket Jacopo Meillével a mikrofonnál (2008-tól). Ezek közül Garael kettőt is szemlézett ezen a fórumon (ITT és ITT).

Állítom, a Tigrisek ma is egy lendületes, nagyon jó dallamérzékkel megáldott melodikus metal zenekar. Ennek fényében az első bekezdésben említett érdektelenség teljességgel méltánytalan. A patinás múltról nem is beszélve.

Kotta