Jó hírek érkeznek a kult epic doom-power banda háza tájáról, akikről nem is olyan régen írtam. Egyrészt európai turnéra indulnak, ahol hamarosan kis hazánkat is felkeresik. Ez már önmagában hatalmas szó egy amcsi underground csapattól, de megfejelték a tortát némi habbal is ennek az EP-nek a kiadásával. A két dolog nyilván összefügg: ez a négyszámos kislemez hivatott megtámogatni és kedvet csinálni a koncertekhez.

Természetesen nem így tervezték. A tavalyi "Forever Black"-et kellett volna megutaztatni, de ez a fránya COVID keresztül húzta a számításokat. Ha már így alakult, akkor viszont összedobták ezt a minialbumot, és milyen jól tették! Rossz nyelvek szerint a kiadó felé tett szerződéses kötelezettségek állnak a háttérben, de őszintén szólva ez teljesen irreleváns.

Ami releváns, az az összetéveszthetetlen, egyedi stílus. Mintha az Omen és a Manilla Road jammelne a Cream és a Black Sabbath tagjaival. S mivel a hangzás is old-school, olyan hangulata van az egésznek, mintha a '70-es években írt, azóta fiókban porosodó ötleteikből melegítettek volna fel néhányat. Valószínűleg pontosan ez is a helyzet. Ebből kifolyólag azoknak, akik a modernebb megközelítésű tavalyi CD-vel ismerték meg őket, nem feltétlenül fog tetszeni az, amit itt hallanak – nem fogják érteni a hátraarcot. A régi fanok részére (annak a nyolcnak Magyarországon) azonban ennél jobb felvezetőt a közelgő fellépéshez keresve sem találhattak volna.

Három tempósabb szám és egy nagyon fincsi epikusabb található a megjelenésen, és ezek bármelyike fent lehetne a "King of the Dead"-en, vagy a "One Foot in Hell"-en is. Múltkor amúgy lazán legyűrűkuráztam a bandát (a név okán nyilván lehet is), de akár conanozni is conanozhattam volna. Ez a kép ugyanis Michael Wealan alkotása, ami a Michael Moorkock által írt "The Weird of the White Wolf" című fantasy egyik '80-as évekbeli kiadásának a borítója is volt anno, ha jól láttam, de az ő neve (és az Elric Saga említése) – gyanítom – idehaza nem sokak szemébe csalna csillogást (maradjunk ezért Conannál, akié viszont igen). Nullához konvergáló lehet azok száma ugyanis, akik már a hetvenes-nyolcvanas években ilyesmit olvastak angolul (én sem, nem azért mondom, hogy nagyzoljak).

Imádom az ilyen régisulis borítókat és zenét, megszólítom így ezennel azt a nyolc darab rajongót: ott a helyünk januárban a Dürer Kertben!

Kotta