Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
teramaze.bandcamp.com
facebook.com/teramaze

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ami az egyik szememet illeti (amelyik sír): a több mint 10 éves kihagyás után thrashből progresszív metálba fordult ausztrál Teramaze hosszú ideje az egyik kedvenc bandám. Volt egy időszak, nagyjából az "Anhedonia" (2012) albumtól a túlélőcsomagos "Her Halo"-ig (2015), amikor egyszerűen nem tudtak hibázni. Azután, amint azt a legutóbbi lemezük (Sorella Minore, 2021) megjelenése kapcsán hosszasan kifejtettem, történt valami Dean Wells gitáros-zeneszerzővel, amit jobb szó hiányában malmsteenitisként lehetne aposztrofálni. Mostanában már minden róla szól: miután kénye-kedve szerint cserélgeti maga körül a muzsikusokat, maga irányítja a fölvételeket, keverést és kiadást, végül a mikrofon mögé is ő állt be – szerencsére jobb képességei vannak szegény Yngwie-nél.

A "Sorella Minore" sok szempontból a mélypont volt számomra, gyakorlatilag le is mondtam a zenekarról. Amikor pedig meghallottam, hogy még idén (vagyis egyazon évben) megjelenik a folytatás, ráadásul teljes értékű albumon, mintegy 63 percben, közel kerültem a kétségbeeséshez. Ez még egy Magnus Karlssonnak vagy Neal Morse-nak is tarthatatlan tempó lenne! Pár napja hallgatom a lemezt (itt jön a képbe a másik szemem, amelyik nevet) és azt kell mondjam: legalább részben megvigasztalódtam. Szerintem joggal föltételeztem, hogy ebből nem sok jó sülhet ki, ehhez képest a korábbi két lemeznél egy lényegesen izmosabb anyaggal barátkozom immár két napja.

Arról sajnos szó sincs, hogy a Teramaze régi, abszolút formáját hozná: akármennyire igyekszik is Wells, akármennyit fejlődött is az évek alatt énekesként, ez helyenként még mindig vékonynak, túl pop/diszkó-közelinek hat. Idegesít a szörnyen szintetikus dobhangzás, minden egyes szám bőségesen nyakon van öntve álszimfonikus cukormázzal (amitől túl telített lesz a hangkép), a gitárszólók a hangos keverésben el vannak nyomva, a billentyűhangszínek pedig – hogy is mondjam csak? – férfiatlanok. Néha az az érzésem támad, mintha Wells megirigyelte volna Justin Timberlake karrierjét, vagy fordítva: Justin Timberlake akart volna egy tökösebb lemezt készíteni. A "Waves" és a "Modern Living Space" eleje konkrétan diszkózene – az utóbbit szerencsére megmenti, hogy két nagyszerű gitárszóló is van benne (ami pl. 4:38 és 5:46 között történik, túlzás nélkül brutális).

Összességében véve nem értem az egészet, s ami még súlyosabb, nehezen tudom megemészteni. Mit akar ezzel Wells? Oly kis erőfeszítéssel, pl. egy dögösebb hangzással, egy szikárabb keveréssel sokkal jobb eredményt lehetne elérni. Hiába a profi maszterelés (Thomas "Plec" Johansson, a svédországi The Panic Roomban), hiányzik innen a külső fül, a '70-es, '80-as évek néhány nagy bandájának teljesítményét szó szerint fölsrófoló hangmérnöki, produceri zsenialitás.

Szerencsére ezen az albumon azért akadnak nagyon meggyőző pillanatok: a 11 perc fölötti, albumot záró "Head Of The King" pl. pont remekbe szabott, mesteri darab. Nem mondtam hát le végleg a Teramaze-ről, él még bennem a remény, és ezt a lemezt is hosszasan ízlelgetni fogom még – ez (és némi ülepedési idő) elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon bennem a végleges ítélet.

Tartuffe