Axel Rudi Pell: Lost XXIII (2022)

arp_lost_xxiii.jpgKiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
myspace.com/axelrudipellofficial

Blogunk arculatát – akárhonnan is nézzük – két aspektus jellemzi: a grunge és Axel Rudi Pell következetes utálata. Bár a jelzőt zárójelbe raknám, mert egyrészt már írtam dicsérő kritikát germán barátunk lemezéről, márészt jómagam nem tartom a rock n' roll gyilkosának a Nirvanat és társait – nem tartott olyan sokáig az a korszak, hogy ne tudott volna megerősödni az újabb trendváltás során a nyolcvanas évek virágzó érája. A krízis (már, ha ezt annak lehet nevezni, de erről mindjárt), ami elérte szeretett stílusainkat, véleményem szerint a stílusok megnövekedett száma és a zeneipari változások következménye, másrészt véleményem szerint olyan mennyiségben kapjuk kézhez – ingyen – az újabb és újabb hallgatni valót, hogy már nincs is igazán időnk elmélyedni a megjelenésekben, a jóra hallgatás kényszerszülte aktusa pedig a már említett időszűke miatt csendesen elhagyta szokásainkat.

Tudom, hogy nem az én igen keskeny mezsgyén táncoló metal zenei ízlésem a legalkalmasabb, hogy sommás véleményeket fogalmazzak meg, de ha csak a saját kedvenc euro-power irányzatomat nézem, legalább dupla számú, színvonalukban semmivel sem rosszabb lemezzel ismerkedem meg az utóbbi öt évben, mint mondjuk 1985-től 1990-ig. Ja, hogy ezek nem stílusteremtő alkotások? Minden bizonnyal, de hát egy gyermeket is csak egyszer lehet megszülni, a rácsodálkozás élménye pedig másodjára minden bizonnyal fakóbb, mint első alkalommal.

De eme pár kusza gondolat után térjünk rá kritikánk tárgyára – és rögtön kezdésnek egy önvallomásra: hasonlóan blogunkhoz, én is hajlok némi leegyszerűsített kategorizálásra Axel barátunk esetében, amit ha tüzetesebben megvizsgálunk, kiderülhet, hogy nincs semmi valóságalapja, de hát a zene csak rézben racionális műfaj, és az általános megítélésben olyan tényezők is részt vesznek, melyeknek semmi közük nincs agyunk pragmatikát teremtő részéhez.

Mint azt már korában többször is hangsúlyoztam, Pell, ha nem is tartozik a gitáristenek felső elitjébe, vitathatatlanul jól választja meg társait, és ami ugyanilyen fontos: jó dalokat ír. Az igaz, hogy ritkán hagyja el a maga teremtette komfortzónát, de a rajongók ezért nagyjából mindig előre tudják, mit is fognak kapni, a különbség csupán az a lemezek között, hogy hány hosszú lére eresztett "epikus" dallal próbál a gitáros a Rainbow stílusteremtő lábnyomába lépni.

Mert igazat megvallva – és itt ugrik a majom a vízbe – én már első látásra – igen, nem hallásra – hajlamos vagyok eldönteni, hogy nekem tetsző darabbal kedveskedett-e Axel: a hét perc feletti, gyakran erőltetett, és igazat megvallva, a lényegét tekintve egyforma dalokból több van a lemezen, akkor már előre szívom a fogam, hogyan fogok én ebből jót kihozni. (Mint azt már említettem, nem igazán szorítok ki sok időt a jóra hallgatás élményéhez, és ha azt mondjátok, hogy az ilyen rétegesen felépített, összetett szerzeményekhez igenis kellene idő, akkor csak a tapasztalataimra tudok hivatkozni.) Mert ezek a dalok nem progresszívek, nem epikusak, hanem leginkább elnyújtottak és unalmasak, ráadásul annyi bennük a spiritusz, mint Putyinban a diplomáciai érzék. Éppen ezért vakartam a fejem, mikor megláttam a legújabb album dallistáját. Banyek, két nyolc és egy hat percen felüli dal! – kezdeti determinációhoz tökéletes indítás. Elismerem, kedves Olvasó, hogy ez aztán minden, csak nem egy kiváló blogra való kritikai attitűd – nevezhetnénk bájosan aranyosnak is, de leginkább átkozottul amatőrnek. Viszont az, hogy mégsem tévedtem, talán ad némi felmentést a látogatói dorgálás alól, mert bizony a maratoni szerzemények semmiben sem különböznek – majdnem azt írtam, egymástól – a korábbi társaiktól és csak Gioeli fantasztikus hangja menti meg őket az unalom tengerébe süllyedéstől.

Most persze mondhatjátok, hogy a rövidebb dalok karaktere is hasonló egymáshoz, de azokban legalább van élet, sőt, két kedvencet is avatnak az albumról. Szeretem, amikor Pell mer kilépni kicsit saját árnyékából: a "Down On The Streets" riffje a Megadeth "Train Of Consequences"-ének szaggatott ütemeit juttatják az eszembe, a "The Rise Of Ankhoor" pedig Hammond-orgonás vintage futamaival arat.

Szerencsére a mai világban már nem kell előre tekerni a kazettát, ha át akarok ugrani egy szerzeményt: hosszú számok kuka, a maradékon pedig ismét jót szórakozhatok, akkor is, ha olvasóinkat felháborítja a szelekció.

Garael

Címkék: lemezkritika