Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.satanmusic.com
facebook.com/officialsatanpage

Szekszárdon kóstoltam egyszer Németh Janónál egy remek évjárat csúcsborát még hordóból, éppen, hogy csak kiforrott állapotában. Már akkor érezni lehetett, hogy ebben ott a potenciál, brutális anyag volt úgy félkészen is. Éppen ezért kapott aztán hosszasabb barrique hordós érlelést (mint azt utólag konstatáltam). Eltelt úgy 3-4 év, mire palackban hozzám került, nagyobb mennyiséget rendeltem belőle, vakon (azaz újabb érzékszervi tesztelés nélkül), pontosan ezen korai élmény hatására.

Bontáskor hatalmas volt a csalódás! Túl sok tannin, túl sok pörkölt aroma, oda lett a gyümölcsösség és a finesz, és mintha a test is megcsappant volna valamelyest. A hordó és a palackozás előtti szűrés hazacsapta az egészet, legalábbis az emlékeimben élő ízvilághoz képest. Várni kellett vele aztán, nem is keveset, hogy lesimuljon, a tanninok megszelídüljenek és integrálódjanak, összerendeződjön az összkép. Fasza anyag lett végül, sőt, igazi nagyágyú, a palackozás utáni visszaesés mindazonáltal mély nyomot hagyott bennem.

Ilyesmi érlelt bor a Satan is, ez a több, mint negyven éves heavy metal kövület. Csikóként, első albumukkal úgy rúgták be a színtér ajtaját, hogy azt hittük, a csúcsig nem lesz megállás számukra. A hibáival együtt (pl. borzalmas hangzás; slendrián, amatőr hangmérnöki és produceri munka; némi pontatlanság és kapkodás a zenészek részéről is) is egy NWOBHM alaplemez született 1983-ban – tudtuk, hallottuk, hogy nincsenek még teljesen kész, de hogy a lehetőség és a tehetség bennük lakozik, ahhoz nem fért kétség.

Aztán beindult a bénázás: a következő három korong mindegyikét más néven jelentették meg, tagcserék, zenei kísérletezés. Földbe álltak természetesen, elvesztették a rajongóikat, végül teljesen szétesett a csapat (a romjain alakult meg a Skyclad). Jó húsz év palackérlelés, pihentetés kellett ahhoz, hogy aztán akkorát robbanjanak – zeneileg -, ami nemcsak felidézi a mára klasszikussá érett debüt, a "Court In The Act" színvonalát, de talán még meg is haladja azt.

A 2013-as ujjá-alakulásuk óta ugyanis nem tudnak hibázni! Úgy tolják a fifikás riffeket és az iker-gitáros melódiákat, mintha még mindig huszonévesek lennének (Brian Ross két éven belül 70), és valamiféle időhurok okán még a nyolcvanas éveket írnánk. Nem is igen tudnék másik ilyen bandát mondani, ahol a zenészek ebben az élemedett korban vannak a kreativitásuk csúcsán, igazi unikum ez ebben a tekintetben. Valahogy mindig akad egy újabb rafinált ritmus és gitártéma a tarsolyukban, Ross sem fogy ki a dallamokból a sajátos, vagy imádom, vagy gyűlölöm orgánumán; és bármennyire is elcsépeltek azok az iker-szólók, ha egyszer olyan jól esnek a magamfajta őskövületnek.

Természetesen ugyanez a hátrányuk is: az időgép csak őket konzerválta, a kor tovább haladt mégiscsak, és már nemigen tolerálja ezt a fajta megközelítést és játékstílust. Így új rajongókat nemigen fognak toborozni, hiába tolják jól. A hangzásuk is olyan – annak ellenére, hogy javult valamelyest – ami manapság már nagyon nem divat. Ők nem hangolnak le, és pontosan ugyanazokat a csöves fejeket, erősítőket és - mára vintage - gitárokat használják (szó szerint), amiket '87-ben. Meg lehet ezért mosolyogni nyilván az egész produkciót, de nálam inkább azt a fajta széles vigyort váltja ki, amit egy tökéletesen érett, integrált, nagytestű vörösbor is. Amelyik 20 éve készült ugyan, így az akkori ízlést tükrözi vissza, mégis most van a csúcsán. Most kell fogyasztani, élvezni, most van toppon, ez az állapot sem tart örökké, sajnos.

Kotta