Kiadó:
Mercury

Honlapok:
www.defleppard.com
facebook.com/defleppard

A Def Leppard – jóllehet a NWOBHM hullámmal érkezett – mindig is különbözött a korszak képviselőitől dallamosabb zenei megoldásaival, vokálgazdag hangzásképével, ráadásul még a grunge korszakban is sikerült olyanná formálni zenei világát, amivel lényegét megtartva, ám alkalmazkodva a trendekhez nem kellett önmagát szembe köpni, és még az ekkor született lemez eladási mutatói sem mentek le negatívba. Az amerikai attitűd és a korai évek nyersebb megközelítése aztán olyan mixtúrát hozott létre, amit tovább formálva – és tagadhatatlanul pop és glam elemeket integrálva – Robert John "Mutt" Lange tevékenysége alakított polírozott bődületes slágerpotenciállal rendelkező stadionrockká. Az ebben az időszakban született dalaik aztán bevonultak a konyhákba is, hogy a háziasszonyok az "Animal" vagy az "Armageddon It" dallamait dúdolva főzzék meg a vasárnapi ebédet. Ez persze nem jelentett módszertani egyszerűséget: a dalok több rétegben tudták megragadni a fogósság lényegét, ráadásul ezen rétegek néha olyan ravaszsággal fonódtak egymásba, mint az ABBÁnál, akiknek dalaiba gyakran beletörik a "tribjútolni” kívánó csapatok bicskája.

Mindezek ellenére, jóllehet nekem is nagy kedvenceimmé váltak, az utolsó albumuk, ami tetszett, az "Euphoria" (1999) volt, és ugyan a "Songs from the Sparkle Lounge" (2008) hasonló alkotói szellemben fogant, úgy éreztem, hiányzott belőle az az együttesre jellemző mágia, ami igazán naggyá tette őket. A 2015-ben megjelent, saját névre elkeresztelt lemezt véleményem szerint kissé túlgondolták, hiszen olyan stíluskavalkáddal álltak elő, amiben aztán ők is eltévedtek.

Bevallom, ezen ismertető előtt átfutottam a hazai és külföldi szaklapokat: vajon mit is írtak az új albumról. David Bowie és a T. Rex hatásának említésével, az alapvetően optimista hangulat átérzésével, a jellegzetes popos/glames dallamok értékelésével lényegében pozitív lett az összkép, így hát kénytelen vagyok belerondítani kissé a nagy népi hurrába. Lehet, hogy korlátoltságnak tűnik, de nekem semmi bajom nem lenne a korai évek metalosabb, majd a Lange producerkedése alatti időszak csiszoltabb megközelítésének újbóli és újbóli felidézésével, és az biztos, hogy nem vetném a szemükre a hajlandóságot az önismétlésre.

Sajnos az új album az említett hatásokkal együtt sem nyerte el a tetszésemet, jóllehet az első három szerzeményt mintha nekem írták volna – de aztán jön a folytatás, és… és azon kapom magam, hogy a tagadhatatlanul szép dallamok ellenére is unom az egészet. A csapatból ugyanis – talán az életkori adottságokból is kifolyóan – kiveszett a feszesség, a stenk, és a többségében középtempóban íródott nóták lötyögősen, lazára engedve a "suspense"-t folydogálnak szép csendesen, és csak nyomokban tartalmazzák a valamikori csikócsapat, majd az arénarock megközelítését.

Azt nem mondanám, hogy egybefolynak a számok, mert jól elkülöníthetőek a különböző korszakokat felidézni próbáló, ám lagymatagon megszólaló etapokban, de ez nekem jelenleg kevés. Lehet persze, hogy bennem van a hiba, és az empátia hiányára vall számonkérni a bandától az érett erőt, de maradjunk abban, hogy ez a kissé szöszmötölős hozzáállás nem nekem szól, az igazán balladisztikusra vett lírai szerzemények azonban biztos, hogy meg sem közelítik a valamikori toplistás társaikat.

Mindent összevetve mégsem tudom elítélni a leopárdokat, hiszen az olvasottaknak megfelelően általában tetszik a szakmának az eredmény, és ezen nem is csodálkozom – csak hát a múltat nem tudom feledni, amibe úgy látszik, véglegesen beleragadtam.

Garael