Kiadó:
Maldito Records

Honlapok:
www.shamanband.com
facebook.com/shamanbandofficial

A Sha(a)mant az az Andre Matos alapította meg, akire muszáj hivatkozni, ha a metal zenét a klasszikus képzettséggel kapcsoljuk össze: a karnagyi végzettséggel rendelkező énekes szinte egymaga rakta fel a zenei térképre a brazil power-speed metalt, a Viper és a még most is működő, sőt, másodvirágzását élő Angra létrehozásával, hogy aztán saját neve alatt is maradandó szimfonikus metal lemezekkel bizonyítsa a fanoknak, miszerint a tufa és a metalos szavak nem jelentenek állandósult kapcsolatot.

Matos sajnálatos módon korán itt hagyott minket, de zenei öröksége tovább él. A Shaman első albuma olyan rejtett kincs, ami még biztos fel fog bukkanni oldalunk hasábjain az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatban, a második album azonban nem folytatta a már megszokott csapásirányt – így talán Andre is érezte, hogy váltani kell, és kilépett az együttesből. Mondanom sem kell, hogy távozásával milyen űrt hagyott, hiszen Matos nemcsak énekes, hanem olyan zeneszerző is volt, aki tényleg akadémikus tudással állhatott neki egy-egy új ötlet dalba fűzésének.

Addigra azonban beérett az a muzikális gyümölcs, amelynek magját Matos ültette el, és a Shaman, ha nem is az első album színvonalán, de példás zeneiséggel vette fel az elhagyott fonalat: a brazil power metalra jellemző folk-progresszív vonalon haladó "Immortal" és "Origins" méltatlanul kevés kritikai és vásárlói figyelmet kivívva vonult be az elfelejtett lemezek szomorú Paradicsomába.

Bevallom, engem is meglepett, hogy 12 év elmúltával újra jelentkezett a csapat, tele ex-Angra és Viper tagokkal – bár csupán a dobos maradt az eredeti Shamanból – ismerve a brazil power metal underground szinten is borzasztó erejét, már előre dörzsöltem a kezem a nyári uborkaszezon felvirágoztatásának reményében, és nem lövöm le a poént, ha azt mondom, nem kellett csalódnom.

Elképesztő, mennyire érzik ezek a dél-amerikai fiúk a zene lényegét, és itt a fogalmat univerzálisan, túlnyúlva a metal galaxison értsd: minden kis hang, ami megszólal, pontosan ott van, ahol lennie kell, olyan kombinációkkal dobálózva, melyek jókora minőségbeli löketet adnak a felhangzó daloknak. Emellett persze tradicionális is a lemez, hiszen az euro-power sztenderdjeit megtartva nem követi európai társait, akik disco és egyéb pop-ütemekkel próbálják tovább lendíteni a stílust, jóllehet, a folk (afrikai) gyökerekből származó elképesztő ritmuskavalkád valahol a mélyén szintén táncra ingerlő.

Ha be kéne szorítani a sovány diszkográfiába a lemezt, akkor a Matos utáni éveket említeném, csak egy magasabb bajnokságban: a finom dallamokat enyhe progresszív hatások szövik át, és nem mondom, hogy nem kell jó párszor meghallgatni a lemezt ahhoz, hogy minden kis részlet a helyére kerüljön. Ahogy megcsap a "dejà vu", talán nem lövök túl nagy bakot, ha a Savatage-t említem, mint a Shaman U.S. power megfelelőjét: lassú és gyors ütemek, zongorás betétek, szívfacsaró dallamok – mik ezek, ha nem a rokonság bizonyítékai?

A zenészek persze mesterei hangszereiknek, de ez nem újdonság: elképesztő, hogy az ottani zenei szubkultúrában milyen hatékony a tanulás, legyen az intézményi formájú vagy autodidakta, bár gondolom, hogy az igazság valahol fele úton fénylik, annak ellenére, hogy nem tudom, milyen társadalmi rétegből nyílik ki a brazil fémvirág.

Matost persze nem lehet pótolni, énekesi fronton, az utódja azonban becsülettel helytáll, és kiválóan hozza a magas hangfekvésű, nagy terjedelmű vokálminőséget – dallamaiban pedig sikerül idézni elődjét, ami nem kis szó, tekintve Andre ebbéli korszakalkotó munkásságát.

Az egyetlen gyenge pontot az erőtlen megszólalás jelenti, ami egy szimfonikus hatásokkal operáló – de nem operázó! – zeneműnél sokat levon az élvezeti értékből. Ennek ellenére azonban tiszta szívvel ajánlom minden egyes euro-power és prog-power kedvelőnek a lemezt, még akkor is, ha egy kicsit több időt kell ráfordítani – higgyétek el, megéri.

Garael