Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

A Százszorszépek nem kotlottak sokáig ezen az anyagon, alighanem rendesen felpörögtek, mint annak idején - még John Corabival a fedélzeten - az eddigi két legjobb lemezük, a "Revolución" (2015) és a "Make Some Noise" (2016) környékén. A "Radiance" az átjáróház-szerű projekt (ilyen rotáció mellett bandáról aligha beszélhetünk) hatodik albuma, és a második, amelyik Glenn Hughes-zal készült.

A körülményeket figyelembe véve és a muzsikát hallgatva, valamint abból kiindulva, hogy mindössze egyetlen év telt el a legutóbbi lemez óta, aligha érhet bennünket meglepetésként, hogy nagyjából egy az egyben bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját. Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel. Ehhez hozzáadjuk az éltes kora ellenére is fantasztikus formában vitézkedő Hughest, aki a szövegírásban és dalszerzésben éppúgy jeleskedik, mint a bőgőzésben és az éneklésben, és bizony robbanásveszélyes elegyet kapunk.

Nem véletlenül asszociáltam a robbanásra, a lemez mind energiáját, mind hangzását tekintve alkalmas arra, hogy pillanatok alatt leszakítsa a hallgató fejét. A nagyszerű hangzásért Ben Grosse producer felel, aki a híres észak-hollywoodi The Mix Room stúdióban irányította a fölvételeket, az energiát pedig a korukat meghazudtoló zenészek szolgáltatják. A Deen Castronovót váltó régi-új dobos, Brian "Hard-hitting" Tichy is elmúlt már 54 éves!

Bár az előbb azt írtam, hogy simán bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a "Radiance" - ha lehet - még súlyosabb hangzású, még keményebb hangvételű lemez. Valamivel most kevesebb a Hughesra oly jellemző blues-funkos beütés, a soundot és a tempót figyelve sokszor - és ennek Túrisas kolléga nagyon fog örülni - az Iommi/Hughes-féle "Fused" (2005) jut eszembe. A lemezt indító "Face The Fear", a címadó "Radiance", vagy a doomos hangulatú "Cascade" riffjei mintha Tommy Iommi boszorkánykonyhájában készültek volna. Talán csak az utolsó nóta, a "Roll On" képviseli tisztán a Hughestól megszokott, védjegyszerű bluesos, funkos stílust.

Lehet, hogy aki az első három, corabis lemezből indul ki, enyhén szólva meglepődik, de aki szerette az Iommival közös Hughes klasszikust, a "Fused"-ot (márpedig mi szerettük..., de nagyon!), ezt az albumot hallgatva sem fog unott pofákat vágni.

Tartuffe