Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
facebook.com/threshold

Nem tudom eldönteni, hogy vártam-e igazán ezt a lemezt. Abban az értelemben biztos vártam, hogy utoljára öt évvel ezelőtt jelent meg Threshold album, ilyen pedig korábban csak egyetlen egyszer fordult elő, amikor legendás énekesük, Andrew "Mac" McDermott elhunyt, és lényegében rebootolni kényszerültek a teljes gépezetet. Akkor Damian Wilsonnal (Ayreon, Star One, Headspace, Arena) egészen jól sikerült a "visszatérés", a "March Of Progress" (2012) szerintem az egész, három évtizedet átívelő karrierjük egyik legjobbja (bár a bevehetetlen csúcs nekem még mindig a "Dead Reckoning").

Damiannel az idei Arena koncert után alkalmam nyílt beszélgetni egy kicsit, és kérdésemre meglepő nyíltsággal válaszolta: őt is váratlanul érte, hogy a Groom-West tengely kipenderítette a bandából, ugyanakkor elismerte, hogy a "March Of Progress" után egyre kevésbé vették figyelembe az ötleteit, így a "For The Journey" (2014) irányvonalával már nem is volt maradéktalanul elégedett. Ezek után a csapat visszahívta egy másik korábbi énekesét, Glynn Morgant (Psychedelicatessen", 1994), akivel egy brutálisan hosszú, dupla koncept-albumot adtak ki (Legends Of The Shires, 2017). Bár ez a lemez is annak rendje-módja szerint fölkerült a toplistámra, valójában nem voltam egyértelműen meggyőződve arról, hogy jó irányba tartanak a dolgok. Ez az oka annak, hogy az öt hosszú évre nyúlt várakozási időt nem töltöttem türelmetlenül, kezemet tördelve, 'hogyaszongya': mikor jön már ki a folytatás!? Tudniillik tartottam tőle, hogy nem fog lenyűgözni.

A megérzésem nem csalt. Természetesen nem vártam, hogy a Thresholdra mindig is jellemző, kicsit szintetikus hangzásban érdemi változás következik be. E tekintetben maradt is minden a régi. Ehhez már hozzászoktam. Az sem lepett meg, hogy a "Dividing Lines" nem lett megahosszúságú koncept-album (azt a patront már ellőtték), mint ahogy az sem, hogy a hangulat, a hangvétel határozottan komorabb mind zeneileg, mind szövegileg (egyszerűen ilyen időket élünk).

A Groom-West (gitár-billentyű) egyensúly a Thresholdban megbonthatatlan, ez a csapat egyik ismertetőjegye, karakterteremtő ereje. Most mégis úgy érzem, hogy a "Dividing Lines" kimondottan "guitar-heavy" lett, ami nem is lenne baj, de a dalok mégsem nyűgöztek le igazán. Még jó néhány órát el kell töltenünk édes kettesben, de napok óta nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy az együttesek általában a legerősebb számaikkal indítják a lemezeiket, itt pedig az első három nóta rendre úgy megy el mellettem, mint a Sinkanszen a Tokió–Oszaka vasútvonalon.

Az én olvasatomban a sorban negyedik "Silenced"-del érkezik meg a klasszikus Threshold (érdekes módon ez is a "legbillenytűhangsúlyosabb" szám). Számomra nem kérdés, hogy ez az album legjobb szerzeménye. A "Dividing Lines"-nak szó szerint gerince van; ez alatt azt értem, hogy a közepe felé (Silenced, The Domino Effect, Complex, King Of Nothing) sűrűsödik be, ez viszi el a hátán a teljes albumot. Szerencsére a legvégén még egyszer s utoljára rúgnak egy nagyot, a "Defence Condition" (a lemez "sarkantyúja") egy igen figyelemreméltó, nagyobb lélegzetvételű darab.

Összegezvén a fentieket: nem ez a Threshold legjobb lemeze, természetesen be fogom szerezni CD-n (kell a gyűjteménybe), de arról már nem vagyok meggyőződve, hogy december végéig sikerül bedolgoznia magát az éves élmezőnybe.

Tartuffe