Kiadók:
MCA, Chrysalis, QMI, Melodic Rock Records

Ez rendhagyó és retrospektív bejegyzés lesz az év végére. Még valamikor a '80-as évek legvégén Túrisas cimborával valahogy (alighanem egy leárazás folytán) a kezünkbe került egy kazi. Fogalmunk sem volt, hogy ki a borítón szereplő, mundiál frizurás jenki, de rockernek tűnt, ezért megvettük az anyagot kicsi pénzért. Hátast ugyan nem dobtunk tőle, hiszen akkoriban nálunk már keményebb zenék mentek, de jók voltak a dalok, jók voltak a zenészek és idővel a dallamok is beágyazódtak az agytekervényeinkbe.

Az egész most azért jutott eszembe, mert a lemezt - már azt sem tudom, hol van az a kazi - remaszterelve kiadták az eredeti megjelenés (1987) 35. évfordulójára, és még egy iszonyú ritka élő koncertalbumot is hozzácsaptak "Live At The Bottom Line" címmel. A nosztalgia faktort csak fokozta, hogy ezzel egy időben fölfedeztem, Davisnek bizony egy másik albuma is megjelent 2017-ben "Going The Distance" címmel, amire rá is repültem, mint döglégy a harmadnapos pálpusztai sajtra.

Jellemző történet: az első album relatív sikere után a csapat addig szöszölt a stúdióban, míg a zeneiparban suhogó új szelek, az egymást sebesen váltogató új "kreatív" igazgatók, na és persze a "grunge" teljesen elkedvetlenítették és ellehetetlenítették Davist, aki fogta magát, az elkészült fölvételeket a fiók aljára hajította és hazaviharzott Memphisbe, hogy bleugrasst, meg ilyesmit játsszon kis klubokban, kocsmákban. A majd' 30 éve porosodó, feledésbe merült anyag végül mégis napvilágra került, és csak találgatni tudunk, hogy milyen fogadtatásra lelt volna, ha 1990 körül megjelenik.

Hát igen, Memphis, Tennessee. Ez a város a kulcsa Davis stílusának, hiszen a zenei életéről híres város amolyan "olvasztótégely", itt találkozik a blues, a country, a southern rock és még számtalan más műfaj, amely mind nyomot hagyott a helyi klubokban egy szál gitárral haknizó Davisen. Egy szerencsés találkozás összehozta őt a memphisi éjszakában jól ismert és ünnepelt gitárossal, Tommy Burroughs-zal, akinek kiváló képességeiről könnyen meggyőződhet az, aki a "Going The Distance" nyitódalát, az "Out Of Control"-t meghallgatja (elég a mellékelt videóra kattintani).

A "Kick The Wall" és a valamivel rockosabb "Going The Distance" alapvetően rádióbarát rock/AOR albumok az USA közép-nyugati régiójára jellemző ízlésvilággal és sok déli hatással. Ott kavarognak benne: Bryan Adams, John Mellencamp, a Survivor, a Foreigner, a Night Ranger, néha még a ZZ Top is. Sokszor jut róla eszembe például Bon Jovi "Blaze Of Glory" (1990) lemeze is, amit a "Young Guns II" című western filmhez írt.

Amikor ezeket az albumokat hallgatom, a nosztalgia érzése sebes szárnyakkal repít vissza "kölökkoromba" és beindít a fejemben egy soha nem volt filmet paraszt trikós, mundiál frizurás, szotyolahéjat köpködő, hatalmas benzintemetőkben száguldozó amerikai fiatalokról, akik mit sem tudtak még energiaválságról, világjárványról, testvérgyilkos szláv háborúkról, európai fővárosok utcáin lövöldöző muszlim terroristákról, szobordöntögető kultur-agresszióról, molotov koktélokat hajigáló antifa huligánokról stb. A nosztalgia faktor óriási... Az öregeknek bátran elkiabálom, a fiataloknak csak félszegen odasúgom, hogy nekem piszkosul bejön ez a zene.

Tartuffe