Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.electricmob.com.br
facebook.com/electricmob

A brazil Electric Mobnak, egészen pontosan a banda énekesének, Renan Zontának fölfedezése a Frontiers kiadó atyjának, Serafino Peruginónak egyik legjobb húzása volt az utóbbi időben. Zonta konkrétan olyan tehetség, amilyen kb. 10-20 évenként tűnik föl a rock és metál egyre borongósabb egén. Simán egy lapon lehet emlegetni olyan kivételes frontemberekkel, mint Plant, Coverdale, Dio, Allen vagy Lande. Mondjuk némi fazonigazítás ráférne; a hol fehérre, hol zöldre, hol rózsaszínre festett rövid haj inkább illene egy Scooter koncertre - ha azt egyáltalán lehet koncertnek nevezni (talán inkább táncos előadói est lesz az).

A lényeg, hogy Zonta hangja és stílusérzéke zseniális, s ezt még rossz angol kiejtéssel sem rontja le (mint olykor pl. Timo Kotipelto vagy Fabio Lione). A 2020-as bemutatkozó lemezzel kapcsolatban már leírtam sommás ítéletemet. Akármennyire is lelkesít Zonta lehengerlő teljesítménye, az Electric Mobot "one man show"-nak tartom, a többi zenész, pl. Ben Hurt gitáros egyszerűen nincs vele egy szinten. Elnézést a hasonlatért, de mintha Messi focizna az Újpestben, vagy Vinnie Moore pengetne a Kispál és a Borzban.

A "Discharge" című bemutatkozáshoz képest a meglehetősen ostoba névre keresztelt és ronda borítóval ellátott "2 Make U Cry & Dance" mintha egy kicsit kommerszebb lenne. A bluesos és southern hatásokkal átitatott heavy rock alapvetően megmaradt, de mintha modernebb, még rádióbarátabb ritmusok és dallamok jelentek volna meg az új kiadványon.

A középszerű gitárosnál, ócska dobhangzásnál sokkal nagyobb gondnak látom, hogy akármilyen divatosak, fiatalos erőtől duzzadóak is a dalok, nekem nem elég fogósak, ráadásul hangi adottságai alapján Zontának nem föltétlenül itt, ebben a stílusban lenne a helye. Értem én, hogy ezt szereti, de szerintem jobban járna, ha a gazda, Perugino komolyabb dalszerzőkkel és fölsőbb kategóriás zenészekkel beleültetné pl. valami prog metál projektbe. Zonta tényleg - Dino Jelusic mellett - a szakma legigértesebb fiatal titánja.

Azért nem rossz album ez, van is rajta néhány tényleg figyelemre méltó darab, pl. a fejszaggató "Soul Stealer" vagy a hihetetlenül energikus "Thy Kingdom Come", amiben persze Zonta a csillagokat is leénekli az égről. Leszögezem tehát: igazából nem a lemezt akartam lehúzni, hanem inkább rámutatni arra, hogy Zonta nem itt lesz világsztár; véleményem szerint ő ennél többre hivatott.

Tartuffe