Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/twilightforce

A Twilight Force új albumának borítójára tekintek és elhiszem. Mit is? Hogy a banda annyira eposzi méretűvé növelte zenéjének szimfonikus-power elemeit, ami már túljuttatta őket azon a ponton, hogy komolyan lehessen venni őket. A kb. 10 éves gyermek szintjén megrajzolt gigászi sárkány ugyan visszatérő eleme a csapat világának, de a szépérzéknek akkora pofont ad, mint egy jól irányzott Bud Spencer tasli a rosszfiúk nyakára. Még szerencse, hogy a zenét hallgatva már lehet azon vitatkozni, vajon az együttes paródiába fordult-e át, ahol tortadobálás helyett hősi rigmusok és Alessandro Conti magasba ívelő hangja adja meg a kereteket, a tölteléket meg a sárkányvadász csihi-puhi.

Nem, kérem, polemizálhatunk azon, hogy menyire fordul át giccspornóba a zene, azon viszont nem, hogy a hangszereket kezelő zenészek tudják, mitől döglik a légy (sárkány), és hát Conti nem véletlenül végzett annak idején operaénekesként, ha kell, a csillagokat (sárkányokat) is leénekli az égről, amit csak azért nem tesz meg, mert gitáros társa, Philip Lindh játékával elvégzi helyette a David Copperfield műsorába kívánkozó mutatványt.

Azt azért nem mondanám, hogy túl sok eredetiség szorult Contiék zenéjébe: galoppozós, áriázós, speedbe át-áthajló megszokott szimfonikus metalról van szó, amiben csak az a meglepetés, hogy nincsen benne meglepetés. A srácok szerencsére ismerik a dörgést, így nem okozott nekik gondot egy tucat kórista lányt a bokorba, izé, a színpadra csábítani, így aztán a grandiózusság is kipipálva, már, ha elvárnád a metal zenétől, hogy úgy szóljon, mint egy nagyzenekarba oltott, gospelbe átkacsintgató, filmzeneszerűen kanyargó dallamfolyam, aminek, ha híve vagy, élvezni fogod, egyébként meg úgyis hupililát hánysz tőle.

Van hát itt minden, amit annak idején a Rhapsody juttatott a mainstreambe, és ha csak egy kicsit fognák magukat vissza a fiúk meg a lányok, még azt is megkockáztatnám, hogy hasonló színvonalon, hiszen, ha csak az album nagyepikájának szánt két több mint 10 perces, monumentális zenei történetet hallgatod meg, máris ráérezhetsz, mennyi munka, aprólékos részlet rejlik a végeredményben. Ahogy a "Highlands Of The Elder Dragon" szimfonikus hangjai közé egy csipetnyi bluest csempésznek, vagy a "Sunlight Knight"-ba kongáznak pár taktusnyi karibi hangulatot, az rögtön jelzi, miről is van itt szó, és ha már humor, akkor inkább ez a félmosolynyi kikacsintás jellemzi a lemezt, mintsem a vaskos röhögés kísérte bugyuta viccáradat.

Conti pedig érti a dolgát, érdekes, hogy a valóban paródia-csapatában, a Trick Or Treatben lemezek hosszú sora óta nem képes egy dalnyi ragadós refrént összehozni, itt pedig csak úgy szórja az inasok füttyszavára kívánkozó mézédes dallamokat, ami alatt Lindh gitárfutamai teszik véglegesen élvezhetővé a szimfonikus kompozíciót.

Persze megértem azokat is, akik szerint ez már túl sok, de akkor túl sok a Nightwish is, és bevallom őszintén, hogy a folkos, Blackmore's Night-os "A Familiar Memory"-t jobban élvezem, mint Tuomas bármely megmozdulását évek óta. S a végére egy kis negatívum: a záró szerzeményben már túl komolyan veszik magukat a zenészek, így gyorsan elillan az a könnyedség, ami a lemezt addig jellemezte: rühellem, mikor a történetmesélésnek alárendelik a zenét, főleg egy olyan műfajban, ahol a legkomolyabb fordulat az, hogy miként öli meg a királyfi a sárkányt. A stílus viszont – igaz, az undergroundban – de él és virágzik, addig pedig semmi baj nincs, amíg ilyen démonvadászok vigyáznak arra, nehogy búskomorságba essünk a napjainkra rátelepedő depressziócunami miatt. 

Garael